Lehet, hogy egy csomó ember ma olvasott életében utoljára verset? – tette fel a költői kérdést Dragomán György a magyarérettségi napjának reggelén. Az nem lehet – tennék hozzá néhányan. „Maradj nyugodt! Lehet” – inti le őket Márai Sándor. A helyzet azonban még ennél is tragikusabb. „Tanterv van” és „tétel van”, és „vesszük Adyt, aztán még gyorsan leadom Radnótit” – mondja a tanár, mert mi mást is mondhatna? Tisztelet a kivételnek.
Elfogadtuk, hogy a magyar irodalom (látszólag) tantervből álljon, sőt becsvágya sok írónak, hogy érettségi tétellé legyen; és ez rettenetes. Érettséginek ma azt nevezzük, amikor sok ezer fiatal felnőtt gyomorideggel és értetlenül azon vergődik, hogy valami olyasmit produkáljon, ami legalább részben tükrözi mindazt a hülyeséget, ami a tantervben van.
Kezükbe veszik tizennyolc évesen az Elégia és a Nem tudhatom szövegét, és az semmit sem jelent nekik, hiszen csak egy „tétel”, és „legyünk túl rajta”, és „holnap matek”. Valahogy csak számon kell kérni – szokták volt mondani az okosok, csakhogy szerintem nem kell. Nem így. Nem ez az igazi érettségi. Különösen nem irodalomból.
Az igazi szövegértés ott kezdődik, amikor az egyik ember megérti, hogy a másik mit akar mondani. Megérti, hogy az újságcikkben, a híradóban, a parlamenti beszédekben mikor és miért hazudnak neki. Sőt amikor megérti, hogy verset nem másokért, hanem magunkért olvasunk. Sőt a verseket nem írjuk, hanem éljük. Az igazi érettség ott kezdődik, amikor valaki megérti, hogy lehet irodalom és művészetek nélkül élni, csak éppenséggel nem érdemes. Az élet véges, s hogy a drága életidőt mivel töltjük ki, egyáltalán nem mindegy. Amikor szöveggel találkozunk, nem mindegy, hogy az hazugságok és káromkodások sora, avagy értelmes és gyönyörű gondolatokból épített szavak temploma.
Az az ember, aki érti az irodalmat, tud gondolkodni. Tud és mer kérdezni. Mi ez? Miért így? Hogyan lehetne máshogyan? Ki vagyok én? Kik vagyunk mi? Miért élünk így? Hogyan élhetnék szebben és jobban? A művelt emberfőket nehezebb becsapni, és ezt azok is tudják, akik mindenkit át akarnak verni. Ezért gyűlöli az ostoba hatalom a valódi irodalmat.
De az író soha nincs egyedül, mert az olvasóval van. Az olvasó pedig szabad. Az olvasó tudja, hogy le lehet élni magyar emberként az egész életet anélkül, hogy elolvasott volna akár egyetlen Arany János-verset is, de az olyan, mintha nem látott volna rózsát, nem ivott volna bort, nem csókolta volna a szerelmét.
Igazi érettségi az, amikor az ember mindezt megérti.
Az érettségi a beavatást helyettesítené, ami már nincs. Ma már mindenkinek saját magát kell beavatnia, és ebben az elképesztően nehéz feladatban segíthet az irodalom. Különösen a magyar irodalom.
A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.
