Gyásznap volt: harmadmagammal, osztálytársak G. Tóni temetésére utaztunk Győrbe.
Angyali türelem jellemezte mindig és mindenhol. Mikor például egyszer, zuhogó esőben, az egész osztály visszaballagott a kötelező fogorvosi vizsgálatról. Megvadultunk, iszonyú büdös bakancsainkat levetettük, és gondosan összefűzve felakasztottuk őket a fogasra. Ünnep előestéjén voltunk, tehát a fogas fölött – akárcsak a többi osztályteremben – buzdító, felgombostűzött vörös papírbetűkkel jelszavak virultak, leginkább így: Éljen a NOSZF 45. évfordulója!
Fizikaóra következett. Ettől mindig rettegtünk, mert B. B. tanár úr – ha józan volt – igen indulatosan üvöltözött velünk; ha viszont előzőleg beivott, akkor nemcsak üvöltözött, hanem teleírta egyesekkel az osztálykönyvet. Gondoltuk, hogy felbosszantjuk, ezért a NOSZF betűszót egy kissé, bizonyos betűcserével, illetve betűbetoldással, igen illetlen magyar szóvá alakítottuk. Azt hittük, hogy ezen majd begurul, és előadja valamelyik bevált lemezét a rohadt klerikális inkvizítorokról, akik a Jézuskát propagálták a templomban, hogy karácsony előtt mennyire fázott a jászolban, mire ő indulatosan közbeordított, mint a rábízott zsenge gimnazisták lelki vezetője: ne hazudj, csuhás, Jeruzsálem a trópusokon van!
Ám semmi sem úgy történt, ahogy vártuk, nem a felirat bőszítette fel, pedig rápislogott, hanem a lábszag, amely a fogason száradó bakancsokból parfümözte az ájert. Támadásba ment át. Noteszéből egymás után felszólította a leggyanúsabb elemeket, kikérdezte őket az éppen soron lévő fizikai képletek törvényeiről, és valamennyinek beírt egy akkora 1-est, hogy az kilógott az osztálykönyvből. Igazi osztályharcos volt: gondosan kipécézte az úri gyerekeket, így természetesen Tónira is sor került. Tóni végtelenül udvarias egyén volt, tehát ha felszólították, felállt, és rámosolygott a tanárra. Az pedig törzsőrmesteriesen követelte rajta valamelyik képletet. Én már nem tudom, melyik képlet volt, de az a tudós, akiről elnevezték, us-ra végződő nevet viselt. Tóni angyali mosollyal válaszolt: „Tanár úr, ezt pontosan nem tudom, de engedje meg, hogy Hrabanus Maurus egy himnuszának fordítását felolvassam, amelyet éppen most készítettem.” A tanár úr, mint egy sebzett vadkan, felordított, és kirohant a teremből, Tónit ez nem zavarta, végigolvasta a fordítást. Mi pedig szomorúan röhögtünk.
Tóni megfigyelte, hogy milyen retorikai és poétikai erő, azaz energia rejtőzik B. B. tanár úr szokott csataordításában, amellyel azokat jutalmazta, akik sikerrel vezettek le a fekete táblánál egy képletet: „Nohát, ez az! Szépen kijött! Dióhéjban! Magyarázva!”
Magától értetődőnek vettük ezért, hogy (egyszer meglátogatott bennünket a Balatonon, ahol vitorláztunk, ha jól emlékszem, akkor éppen egy kalóz osztályú hajón) amíg őt hajókáztatjuk, történjen közben akármi is, az egymás közötti beszélgetésünkben, illetve akármilyen szóbeli megnyilvánulásunkban más szót, más kifejezést, más mondatszerkezetet nem használhatunk, mint B. B. tanár úr ezen négy csatakiáltását vagy poétikai szakszóval dicsőítését (eulogium).
Amikor az első szélroham jött Balatonkenese felől, majdnem felborítva bennünket, a jól nevelt I. Karcsi mint kapitány ezért csak így ordíthatott fel: „Nohát, ez az!” Én beestem a vízbe, de felkapaszkodtam, Tóni pedig rám olvasta mosolyogva: „Szépen kijött!” Mikor megközelített bennünket a vízi rendőr, akkor ismét Ikrényi morogta: „Dióhéjban.” Mikor pedig a vihar lecsillapodta után kikötöttünk Balatonfüreden, s rituálisan megtöltöttünk egy hálózsák nagyságú pévécézacskót Kossuth Lajossal, úgy is mint ásványvízzel, majd hazafele vitorlázva Szemes előtt végre hatott a kéntartalom, és ezért megkönnyebbülten ugrottunk be a vízbe, majd még annál is jobban megkönnyebbülve úsztunk a hajó után és kapaszkodtunk vissza, hogy utána áhítatos módon dicsőíthessük a gyógyvíz gyomorra ható üdvös hatását, imigyen: „Nohát, ez az, szépen kijött, dióhéjban, magyarázva!”
Tóni azután programozó matematikus lett, mellesleg latin, utána pedig angol nyelvű költő. Angol versei egy Pesten lakó amerikai lektor segítségével megjelentek az Egyesült Államokban is, és egy kritikus azt mondta róla, hogy olyan, mint egy Tennyson-epigon, amiről egyébként érezhetjük, hogy fiktív. Utána magyarul is írt, itt-ott, egy-egy antológiában meg is jelentek versei, valamint volt egy-két kiállítása is Gönyűben, majd Győrben, együtt feleségével, aki festőnő. A temetése után rendezett baráti összejövetelen, ahol egy kiváló kórus, amelynek tagja volt, énekelt, és róla beszélgetett, kaptam ajándékba egy antológiát, amelynek Rába körút 18. a címe. Ez az antológia tavaly jelent meg Győrben. Hadd idézzek egy-két sort apjának, anyjának és feleségének, Zsókának ajánlott egyik költeményéből: „Apám orgonált a templomban / A pap élő áldozatát bemutatta.”
(Apja, G. Ferenc orgonaművész volt, a legnagyobb orgonaimprovizátor, ferences konfráter, akit holtában be is fogadott a pesti ferences templom kriptája. Az Erkel utcában laktak, Arany János hajdani lakásában, ezért sokszor ülhettem a padlón, lábai előtt, amint egy-egy Bach-koncertjére készült.)
Utolsó versének a címe: Gyógyulás, üdvösség. Ebből is idéznék: „Közben forog-forog a kikötő / A nagy túlsó part a végső” – és aztán erre a rímre rácsap két versszak múlva egy Arany-idézet végső sora: „Egy nyugalom vár, a végső”.
Arany ezt írja osztálytársa, R. A. halálán írott versének első szakaszában: „Kevés itt fenn az ismerős: / Oh, menyivel több föld alatt!”
