Megálmodom a boldog Magyarországot. Volt itt néhány jó elképzelés, de lesöpörtük őket az asztalról, mert édesebb a csalódás szörnyű mérgét szürcsölni, mint a derű tiszta forrásából inni. Nem bízunk egymásban, és nem hiszünk egymásnak. Mintha nem lennénk már sem egy nemzet, sem egy nép, csak – véletlenül – hasonló nyelvet beszélünk. Történelmünk súlyos tapasztalatait és a nehezen összerakott kultúrát úgy rázzuk le magunkról, mint ezeréves port, amely ugyan életek árán gyűlt, de leverni könnyebb most, mert teher. Pedig e por: aranypor. Évszázadok hordták ránk, s ha összegyűjtenénk és megérteni próbálnánk – nem kilúgozni, és önmagunk gyarlóságára okokat keresni általa –, értékesebbet kapnánk, mint az arany maga. Tudást arról, hogy kik voltak őseink egykor, kik voltunk mi, magyarok, s mikor döntöttünk rosszul és mikor jól. Elképzelésünk lehetne róla, kik vagyunk most, s kitalálhatnánk együtt, kik szeretnénk lenni holnap.
Itt akkor volt – és csak akkor – aranykor, amikor béke volt. Hagyd békén néhány évtizedig az itt élő népeket, ne uszítsd egymás ellen, ne hazudj nekik, és bebizonyítják, hogy a béke teremti az igazi hősöket, nem pedig a háború. A béke hősei, akiktől valóban erős és büszke lehetsz, mégsem gondolunk rájuk túl gyakran. Semmibe vesszük az orvost, nem hiszünk a tudósnak, kinevetjük a művészt. A béke hősei mégis alkotnak, s ha véletlenül megérint alkotásuk – megmentik életünk, feltalálnak valamit, vagy élővé varázsolnak művükkel –, megdöbbenünk. Ezek lennének a béke hőstettei? Nem tudjuk, hiszen viszonylag ritkán volt béke. A béke nehéz ügy, többet kell érte tenni, mint a háborúskodásért, amelynek alapja a félelem és az abból fakadó gyűlölet, irigység. A háború nem plakátokkal, szögesdróttal, indulókkal, szövetségekkel és hadüzenetekkel kezdődik, hanem a félelemből fakadó gyűlölettel és irigységgel. A félelem alacsony szintű érzet, csekély energia belépni bűvkörébe, sokkal nehezebb a bizalom s a legmagasabb szintű emberi minőség, a barátság bölcs belátásával bírni.
Megálmodom a boldog Magyarországot, s a béke láthatatlan hősei lakják hazámat, akik bíznak egymásban, és barátai egymásnak. Nehéz lesz, senki sem mondta, hogy a boldogság könnyű. Különösen magyarként. De hát kit érdekel, ha egyszer már a plakátok is azt harsogják, hogy büszkék vagyunk és erősek? Mire vagyunk büszkék? A békére vagy a félelmeinkre? Miben vagyunk erősek? A szeretetben vagy a gyűlöletben? Nem mindegy.
A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. Lapunkba utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.
