– Azt tudja, ugye, hogy én is szatmári bócher voltam? – kérdi. – Igaz, csak egy évig. De az a szellem átitatott.
Lenyomja a kilincset, de zárva a temető. Amikor a csoporttal itt jártunk, előre megbeszéltük, s várt ránk a gondnok. Most beletelik negyedórába, mire telefonhívásunk után megérkezik. Közben a lányra gondolok, amint finom ujjai a borospohár köré fonódnak, és ajka párálló nyomot hagy az üvegen. Ott kellene lennem vele, s közben itt vagyok.
A gondnok jön, leveszi a lakatot, beenged bennünket. Reb Slojmét jól ismeri, engem csak egyszer látott. Szívesen mesélne a temetőről és a híres „rebbáról”, aki itt nyugszik, de az öreg leinti.
– A fiatalember ismeri a történetet – mondja. – De azért köszönjük.
Felmegyünk a lépcsőn a dombra, a gondnok kinyitja az ohelt, a kis házacskát a rabbisír fölött. Nem értem, miért kellene megnéznünk, amikor tegnap láttuk. Lemondóan gondolok arra, hogy mire visszaérünk, szétszéled a társaság. Reb Slojme mögöttem tétovázik, nézelődik, elindul a sírok között. Lábával ide-oda tapod, mint aki fél, nehogy beszakadjon alatta a föld, vagy mint aki a talaj minőségét ellenőrzi.
– Mikor temettek itt utoljára? – kérdi.
– Én azt nem tudom – jön közelebb a gondnok. – Zsidóul van felírva még a dátum is. Az utolsó rebbát, már a háború után, oda temették – mutat a lépcső túlfelére, ahol egyetlen sír árválkodik.
– És lehet még ide temetni? – kérdi az öreg.
– Lehetni éppenséggel lehet – biccent a gondnok. – Csak a domb alja vizesedik. Inkább oda ajánlanám – mutat a házacska és az utolsó rabbi sírja közé.
– Nem úgy van az! – mondja reb Slojme. – Rabbisírok közelébe nem temethetnek akárkit. Pláne nem a Jiszmah Mojse lábaihoz. Tudja maga, hogy ki volt – kezd egy kérdésbe, aztán alig észrevehetően legyint.
Bóklászom a függőlegesen földbe ásott kövek közt, silabizálom a feliratokat, de rám szól.
– Vigyázzon! Ne lépjen a sírokra! Olyan, mintha kiontott vérbe lépne.
