Helyszínelés

„Vigyázzon! Ne lépjen a sírokra! Olyan, mintha kiontott vérbe lépne.”

– Azt tudja, ugye, hogy én is szatmári bócher voltam? – kérdi. – Igaz, csak egy évig. De az a szellem átitatott.

Lenyomja a kilincset, de zárva a temető. Amikor a csoporttal itt jártunk, előre megbeszéltük, s várt ránk a gondnok. Most beletelik negyedórába, mire telefonhívásunk után megérkezik. Közben a lányra gondolok, amint finom ujjai a borospohár köré fonódnak, és ajka párálló nyomot hagy az üvegen. Ott kellene lennem vele, s közben itt vagyok.

A gondnok jön, leveszi a lakatot, beenged bennünket. Reb Slojmét jól ismeri, engem csak egyszer látott. Szívesen mesélne a temetőről és a híres „rebbáról”, aki itt nyugszik, de az öreg leinti.

– A fiatalember ismeri a történetet – mondja. – De azért köszönjük.

Felmegyünk a lépcsőn a dombra, a gondnok kinyitja az ohelt, a kis házacskát a rabbisír fölött. Nem értem, miért kellene megnéznünk, amikor tegnap láttuk. Lemondóan gondolok arra, hogy mire visszaérünk, szétszéled a társaság. Reb Slojme mögöttem tétovázik, nézelődik, elindul a sírok között. Lábával ide-oda tapod, mint aki fél, nehogy beszakadjon alatta a föld, vagy mint aki a talaj minőségét ellenőrzi.

– Mikor temettek itt utoljára? – kérdi.

– Én azt nem tudom – jön közelebb a gondnok. – Zsidóul van felírva még a dátum is. Az utolsó rebbát, már a háború után, oda temették – mutat a lépcső túlfelére, ahol egyetlen sír árválkodik.

– És lehet még ide temetni? – kérdi az öreg.

– Lehetni éppenséggel lehet – biccent a gondnok. – Csak a domb alja vizesedik. Inkább oda ajánlanám – mutat a házacska és az utolsó rabbi sírja közé.

– Nem úgy van az! – mondja reb Slojme. – Rabbisírok közelébe nem temethetnek akárkit. Pláne nem a Jiszmah Mojse lábaihoz. Tudja maga, hogy ki volt – kezd egy kérdésbe, aztán alig észrevehetően legyint.

Bóklászom a függőlegesen földbe ásott kövek közt, silabizálom a feliratokat, de rám szól.

– Vigyázzon! Ne lépjen a sírokra! Olyan, mintha kiontott vérbe lépne.

Nagy ívben kerülöm meg a köveket, beleborzongok ebbe a mondatba.

– Ha vizesedik, tényleg csak a dombra lehet – mutat felfelé, és el is indul arra. Áll az utolsó rabbi sírjánál, és méricskéli a helyet, majd hozzám fordul. – Ide alá elfér még egy – mutatja. – Jegyezze ezt meg, kérem.

Kis gondolkodási szünet után megkérdi:

– Mit gondol, de őszintén, nem szentségtörés ez?

Zavaromban magamra mutatok: hogy jövök én ahhoz, hogy megítéljem? De mielőtt bármit mondhatnék, közbevág:

– Ha nekem jogom van itt nyugodni, magának joga van elmondani a véleményét.

– Foglaljuk le akkor ezt a helyet az úrnak? – lép hozzánk a gondnok. – Príma kis sírhely, nekem elhihetik.

Gyorsan hajtok visszafelé. Mintha kitalálná, mire gondolok, megjegyzi:

– Ne aggódjon, nem szalad el Engem viszont lehet, hogy már csak hoznak legközelebb. Azért kellett megkeresnem a helyet.

A borkóstoló még tart, amikor visszaérünk. Reb Slojme lepihen, én a társasághoz csapódom, és megiszom néhány pohárral. Oldódik a hangulat, később kettesben sétálunk a göndör, barna hajú lánnyal a folyóparton, majd a szálloda halljában elbúcsúzunk.

Negyedóra múlva bekopogok hozzá. A sötétben résnyire nyitja az ajtót. Egyik válláról aláhulló, fehér, hosszú pólóban, mezítláb álldogál, végül befogad. Fáradtan nyúlunk el hajnalban, de nyugtalan álomra riadok: mintha kiontott vérben taposnék.

Felébred ő is, kérdi, mi a baj.

Semmi, csak rossz alvó vagyok, felelem bocsánatkérően, és hogy ne zavarjam, visszamegyek a szobámba.