Áll egy vörösfenyő a szüleim kertjében, amelyet tizenhat évvel ezelőtt hoztam az Alpokból. Egy sífelvonó kötélpályája alatt szedtem ki a vastag mohapárnából az akkor még alig húszcentis csemetét, a panzióban aztán betettem egy levágott tetejű ásványvizes flakonba. A hosszú vonatozást hazafelé valami csoda folytán túlélte. Legalább tízméteresre nőtt azóta.
Néhány napja, amikor a szülői házban jártam, nagy örömmel láttam, hogy pamacsosodik, tele van apró, friss tűlevéllel. Amikor erre a fára nézek, sok minden eszembe jut. Eszembe jut első megjelent verseskötetem, amelyre díjat kaptam, a díjhoz némi pénzt, s abból el tudtunk utazni akkori barátnőmmel erre a túrára. Eszembe jut, hogy el sem tudtunk volna utazni, ha anyám nem nyer azzal egyhetes szállást és ellátást abban a hegyi panzióban, hogy beküldött valamelyik női magazinnak egy megfejtett rejtvényt. Anyám nyert, életében először és talán utoljára, de a nyereményét nekem adta, lássak világot. Azt a lányt, akivel aztán elutaztam, akkor már el akartam hagyni, de gyenge voltam hozzá, hogy elé álljak, és elmondjam neki. Hónapok teltek el így, talán egy év is, de a gyávaságom tartósnak bizonyult. Ha erre a vörösfenyőre nézek, eszembe jut ez is, a gyengeségem, hogy képtelen voltam az őszinteségre, magamat is becsaptam a nyugalom ócska látszatának fenntartásáért.
A hegyi panzió szagát nem tudtam megszokni. Valamilyen illatosító lehetett, átjárt mindent, az ágyneműt, a függönyöket, de még az étteremben felszolgált ételek ízében is érezni lehetett. Ebben az étteremben ültünk egy este, rajtunk kívül csak néhány helybelinek tűnő férfi sörözgetett a sarokban, amikor megérkezett egy család. A szülők és három gyerek. Talán pakisztániak lehettek arcvonásaikból ítélve. A férfi udvariasan és tökéletes német kiejtéssel kérdezte a pincért, van-e szabad asztaluk. Csak szabad asztaluk volt, ez nem volt kérdés. A pincér mégis határozottan azt válaszolta, hogy sajnálja, de nincs helyük. A férfi értetlenül nézett a pincérre, mire az megismételte, hogy nincs hely, majd az ajtó felé mutatott. Némán vonultak ki, elöl az apa, mögötte a három gyerek, leghátul az anya lehajtott fejjel.
Évekkel később, Thomas Bernhardot olvasva egyáltalán nem tűnt túlzásnak, hogy – talán a Kioltás című nagy könyvében – az alpesi településeken még a hetvenes években is minduntalan felbukkanó nácikról elmélkedett. Ha erre a szépen cseperedő vörösfenyőre nézek, Thomas Bernhard is eszembe jut, ahogy a talán pakisztáni édesapa is, ahogy rezzenéstelen arccal tudomásul vette a kiutasítást. Ülök a kerti padon. Tizenhat év. Nincs válaszom semmire.
A szerző költő, író. A Magazinban erdőről, természetről ír.
