Tengerentúli szelfi

Az Egyesült Államok hasonlít egy gigászi cserkésztáborra, ahol mindenki túlzott buzgalommal gyűjti a jó pontokat.

Elég egy pillanatra elbambulni, máris előtted terem egy járókelő, egy házmester, egy kismama vagy nagymama, és kérdezi: kenájhelpjú? Látszik rajta, hogy nemcsak úgy érdeklődik, hanem meg is tenné, ha tehetne érted valamit. Ha csomaggal, gyerekkel, terhesen vagy idősen közeledik valaki vonaton, metrón, buszon, a jótét lelkek már csinálják is a helyet, csak tessék helyet foglalni, jaj, nehogy baja essék. Az amúgy hatalmas és közömbös emberforgatagban egy-két spontán jótettre mindig jut idő. Filc Kálmán a metróban bőröndjéből és táskájából tornyot alkotott, s ennek az ingatag tákolmánynak a tetején jegyzetelte benyomásait. Egy tejeskávéarcú, helyes harmincas hölgy megbökte, ő mindjárt leszáll, nyugodtan huppanjon le a helyére. Ó, nem, felelte Kálmán, talán húsz év múlva térjünk vissza a kérdésre, akkorra tán aktuális lesz a helycsere.

Sokatmondó látvány, hogy a tűzlépcsőket, amelyeket Párizsban vagy egyebütt elrejtenek a szem elől, itt a homlokzatokra biggyesztik. Akárki meglássa: szükség esetén akad menekülési útvonal. A házak kénytelenek karbantartani is az irdatlan vasketreceket, mert ha valaki részegen leesik a magasból, és a korlát elnyűtt, ügyvédek garmadája lesi, hogy megszorongathassa a tulajdonost. Minden üzlet bejárati ajtaja egységesen kifelé nyílik, tűzvész esetén nehogy beszoruljon valaki. Meg is látni, ki a külföldi: aki egy darabig ráncigálja a kilincset, mire rájön, hogy maga felé kell húznia. Ez éppoly Amerika-idegen dolog, mint nem kérni jeget az üdítőbe.

A newarki reptérre tartó vonatkocsi egyszer csak megállt egy állomáson, és a hangosbemondóban bemotyogták, hogy technikai okokból harmincöt perc leállás következik. Míg az európai vasutak bemondói hivatalos és dallamos hangon közlik az információkat, az amerikaiak mintha csak a haverjuknak vetnének oda pár keresetlen gondolatot ilyenkor, némi rágógumi-csámcsogás kíséretében. Megkapó közvetlenség! Filc Kálmán tanácstalanul nézte a nyitott vonatajtókon át elszállingózó emberkéket. Ezek meg hova libegnek itt, a semmi közepén? Überezni, felelte egy energikus hatvanas, szemüveges pasas, és maga is határozottan nekiindult az ismeretlennek. Kálmán, mint akit mágnesesség vonz, lépett a nyomában. Egy idős testvérpár követte őket a maga komótosabb tempójában. A szemüveges egyszeriben hátrafordult, és meghagyta Kálmánnak, hogy összekötőként közvetítse utasításait az öregeknek. Bármerre fordult, mutatta az irányt, ha utat tévesztett, azt is elhadonászta, Kálmán pedig továbbította a jelzést. Vagyis hipp-hopp, megalakult az ötezer-hatszázhuszonhármas cserkészcsapat, melynek Kálmán lett a derékhada. Nem elhagyatott, kiszolgáltatott lény volt immár az elvarázsolt nevű Secaucus állomáson, hanem egy olajozottan működő felderítőosztag aktív tagja. Így sorozták be két perc alatt a tengerentúlon őt, a javíthatatlan individualistát. Mire mindannyian kiértek a szabad ég alá, őrsvezetőjük már mutatta is a mobilján, hogy a sofőr neve Carlos, a kocsi egy meggypiros Toyota, és éppen kétsaroknyira közelítette meg azt a pontot, ahol épp állnak. A dinamikusan kanyargó autóban rakásra dülöngélve aztán szót ejtettek a szimpatikusan icipici országról, melyből barátunk érkezett, ám amikor be akart szállni a taxiköltségbe, az őrsvezető kedvesen visszautasította, mondván, lesz még bőven alkalma pénzt költeni az Államokban.

Have a good flight – tette hozzá, és elegánsan tovaröppent.