Amikor ezt olvasod – bárki légy is –, éppen ülök és meditálok. Tíz napig. Vipasszanának hívják, amit csinálok. Kinevethetsz, csodálkozhatsz, arra gondolhatsz, hogy ennek meg mennyi ideje van, meg arra is: hát nincs ennek semmi más dolga? Igazad van. Csak akkor nincs igazad, ha ez téged hidegen hagy, és bár ember vagy, soha az életben nem próbáltál meg legalább egyetlenegyszer csendben ülni és meditálni.
Nem kell feltétlenül a vipasszanát gyakorolni, mindenkinek meg kell találnia a saját lelki gyakorlatát. Én azért tartom legjobbnak zavarodott jelenünkben a vipasszanát, mert a bölcs eszköztelenség jellemző rá. Az eszköz maga az ember. Nem vallás, nem szekta, végképp nem filozófia. Szerte a világon gyakorolják, van, aki egy óráig, van, aki három, van, aki tíz, van, aki húsz napig. Vannak, akik egész életükben.
Mi a vipasszaná?
Egyszer úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy szelfkineziológia. Ma már tudom, hogy ez pontatlan, és csak egy részére igaz. A vipasszaná az, amit Buddha gyakorolt. Ülni és meditálni. Figyelni előbb a légzésre, aztán tetőtől talpig a testi érzésekre. Előbb csak néhány percig, aztán egy órán át, aztán egész nap, aztán tíz napon át. Ha azt hinnéd, könnyű, akkor nagyot tévedsz. A tudat elkalandozik, a test fáj, a lélek pedig felsóhajt. Igen, most rám figyelsz.
Mindaz, amit elnyomsz a zajjal, ami körbevesz és amit te magad is teremtesz, most előbukkan. Minden, ami ott van a mélyben. Igen, a félelmek és a szenvedés is. A bánat és a magány is. Főleg az. De előbukkan valami más is. Az én, aki nem én. Az én, aki nem szerep, nem álarc, nem valaki más. Ez az én mindannyiunkban ott van, és ha nem vesszük észre, nem ismerjük fel, akkor képtelenség megtanulni élni, még inkább képtelenség megtanulni meghalni. Ez az élet művészete, és az élet művészete mindig a halál művészete is.
Ha embernek születtél, nincs nagyobb pazarlás, mint hogy nem próbálod megérteni, mit jelent, hogy járt a földön közöttünk és emberi formában Krisztus és Buddha, sőt – nem csak szerintem – Krisna is. Számomra Krisna a világszellem, Krisztus a szeretet, Buddha pedig a megvilágosodás tanítása. Mindhármukat meg kell próbálnunk beépíteni életünkbe. Még akkor is, ha ez nagyon nehéz. Ha nehéz, hát nehéz. Krisztus és Krisna tanítása az élet tanítása, Buddha pedig a kegyetlen őszinteségé.
Buddha azt mondja, hogy a lét szenvedés. A szenvedés a vágyból fakad. A vágyat kioltva a szenvedéstől megszabadulhatsz. A vágy kioltásához a nemes nyolcrétű ösvény vezet. A nemes nyolcrétű ösvény pedig a helyes meggyőződés, a helyes szándék, a helyes beszéd, a helyes tett, a helyes élethivatás, a helyes igyekezet, a helyes egyhegyűség és a helyes elmélyülés. Van, aki utóbbi kettőt kontemplációnak és meditációnak mondja. Mindezt megvalósítani nem csupán nehézség, hanem kötelesség, ha embernek születtünk. Ezért gyakorlom a vipasszanát, Buddha gyakorlatát még akkor is, amikor úgy gondolom, hiszem és tudom, hogy Krisna a világszellem és Krisztus a szeretet, Isten pedig az Örök Egy. Mert ez nem vallás, nem filozófia, hanem az élet művészete.
A szerző költő, író, a Drót főszerkesztője. A Magyar Nemzetbe utazásokról és kertekről, művészetről és életről ír.
