Luca írt szerdán reggel:
– Akkor tényleg nem tudsz jönni az akadémiára? Telemann, Corelli, Arvo Pärt.
– Szörnyen sajnálom, ma este játszom. Arvo Pärttől micsoda?
– Altatódal.
– Pont az? De jó. Szörnyen sajnálom. Hiányzol – írtam vissza. Már megint nem. A Woyzeckre sem, erre sem. És ezek az ő életének fénypontjai. És én eddig majdnem teljesen kimaradtam belőlük. Nehogy őmellőle is el kelljen maradnom a folytonos mulasztásaim miatt, őmellőle, aki egyetlen rezzenésével is bátorítani tud, akit a bőrömön érzek, és aki már az első éjjel boldog volt velem.
Elmebaj az életem.
– Sajnálom én is. Bocs, hogy ennyire összevissza vagyok, és kavarom, ki tud eljönni, ki nem. Tudod, milyen bonyolult próbálni új helyen?
Most akkor megsértődött? – tépelődtem. Altatódal, pedig az rám férne.
Azóta megvolt a koncert. Luca beteg. Ahogy legördült róla a teher, egyből lebetegszik, ezt is ismerem magamtól, a Hamlet után például negyvenfokos lázban feküdtem.
Úgy döntök, egyedül megyek föl a kulcsosházba, ahol szobát foglaltunk a hétvégére. Lemondani, a városban maradni nincs kedvem. Nem azért megyek, hogy ne vesszen kárba, hiszen úgyis kárba veszett. Hanem mert gimnazista korom óta nem ültem kisvasútra, és mert Lucát is oda akarom képzelni. Vonattal a folyó mentén a faluig, keskeny nyomtávon föl a hegyre. Szinte félálomban. Hó, amelyre a legjobban vártunk, nincs. Előttem egy bácsika fokossal a kezében kapaszkodik föl a szerelvényre, el nem engedné. Tele vagyunk lelkes kirándulókkal, általában huszonéves párok, ilyenek lennénk mi is ketten. Elkerülte a figyelmem, de a Börzsönyben jégeső volt. Gyökerestül kifordult, roncsolt koronájú, derékba tört fák borítják a hegyoldalt, friss hegeik szinte világítanak a decemberi szürkeségben. A ház fölötti hegyi ösvény korlátját összelapította a zuhanó fák súlya, de a lenti utat már kitakarították.
Ez nagyon nekünk való lett volna, zegzugos terep a fiatal szerelemhez. Itt a bazaltlábazatú faház az ösvény végén. Lehet vagy öt szobája, de nincs tele. Spártai a berendezése, de azért egy könnyített, hegyi Spárta ez. Böszme vaságy és durva daróc a szobámban, jéghideg van. Az előttem érkező fiatal pár özönvíz előtti, karcsú, fatüzelésű kályhába durrantott be, melengetik a kezüket. Tapintatosan elindulok járni az erdőt. Föl és alá a ferde ösvényen. De már koromsötét van. „Adventi ember az, aki mindig nyitott egy nála nagyobb titokra” – olvastam idefelé a mobilomon ezt az aranymondást. Tele vagyok várakozással, nyitott vagyok egy nálam nagyobb titokra? Villany van, víz nincs, bármi megeshet. Úgy tervezem, egész éjjel figyelni fogom az erdő neszeit, mégis azonnal elalszom.
Reggelim a sonkás szendvics, amelyet becsomagoltam. Utána a hírek. Sok lesz a kritikai gyúanyagból. Az írástudók nem szeretik a Kálit, a nézettségi indexet persze tudom, és az vidám. Itt csak akadozva van wifi, akkor is csigalassú, mégis eltalál egy friss komment: „Ez olyan sorozat, amely miatt én szégyellem magamat, a néző. Húsz évet öregedtem, amíg négy részt végignéztem. Humbug. Luftballon az egész, ideje kimondani.”
Hogy kiszállok a Káli holtakból, ezt a sajtótól függetlenül döntöttem el.
Nemcsak a net lassú, de olykor a térerő is kihagy. Borombovicsnak mégis sikerül hívnia.
– Ugye a múltkor csak hülyéskedtél?
Hallgatok.
– Alex, ugye tudod, hogy elképesztő az összes mutatónk?
És arról hadovál, hogy manapság maga a Mű majdnem semmi. Mert minden azon múlik, hogyan pozicionálod magad. De itt a mű sem akármi, fűzi hozzá.
Mű, azt mondja, mű, megőrülök.
– Szeretnél tökösebb lenni saját magadnál, mi?
Pillanatok alatt előjön sok gyerekkori megfeleléskényszerem, némi szorongás, szorulás a belekben. Már csak a dadogás hiányzik.
Mondom neki:
– Gratulálok. Folytassátok nélkülem!
– Alex, hol vagy? Elment a hangod.
– Mondom, folytassátok nélkülem!
– Azt a jó nénikédet, ne őrjítsél meg! – válaszolja tajtékozva.
– Boldog karácsonyt!
És leteszem.
Szenteste csak nyolc után érek haza anyámékhoz. Lepakolom a csomagjaimat – azt sem várva meg, hogy kibontsák őket, a kristályt meg a Rahmanyinov-díszdobozt –, és úgy sejtem, náluk is alszom, mert érzem, nem lesz erőm föltápászkodni. Nagyon megfáztam, szinte azonnal ledőlök a régi ágyamra a régi szobámban. Embriópózba kucorodom, paplant és plédet is húzok magamra, de még úgy is vacogok.
– Vacakul nézel ki – mondja az én kackiás, föltámadt apám.
– És milyen rondán köhögsz – tódítja anyám.
Negyvenkét fokos lázam van, közli nemsokára.
És átadják a. A, a, a? Már nem tudom, mit. Vajszínű borítékban. Nyilván masszázsbérlet vagy láthatatlan vacsora, mint tavaly és tavalyelőtt. Tisztelem anyám praktikusságát.
Fordított fölállás, mint szokott lenni: ezúttal ők állják körül az én betegágyamat. Hogy szerettem karácsonyozni. És már csak átvészelni bírom az egészet. Nincs tehetségem a karácsonyhoz? Nincs időm belegondolni, átlátni a motiválatlan penzumajándékok özönén? Másoknál, naná. Mert nálunk mindig szellemesek voltak az ajándékok. A lányom megint külföldön van az anyjáékkal. Ajándékai, egy kendő és egy faragott babaház, nálam. Közepesen bízom benne, hogy tetszeni fognak neki.
„Aki mindig valami után lohol, azt könnyen elragadja a szerzés ördöge, és nem jut fülébe az érkező kopogása” – jut eszembe, amikor a legkevésbé várnám, a Káli holtak. Valóságos breviárium ez nekem, csak tudni kéne a saját hasznomra fordítanom. Sikerül: végre teli torokból vagyok képes röhögni valamin. A szerzés ördöge!
Adjon Isten egyszerűbb decembert!
