Karácsonyi kulcsosház – Részlet a Káli holtak című regényből

Hogy szerettem karácsonyozni. És már csak átvészelni bírom az egészet. Nincs tehetségem a karácsonyhoz?

Reggelim a sonkás szendvics, amelyet becsomagoltam. Utána a hírek. Sok lesz a kritikai gyúanyagból. Az írástudók nem szeretik a Kálit, a nézettségi indexet persze tudom, és az vidám. Itt csak akadozva van wifi, akkor is csigalassú, mégis eltalál egy friss komment: „Ez olyan sorozat, amely miatt én szégyellem magamat, a néző. Húsz évet öregedtem, amíg négy részt végignéztem. Humbug. Luftballon az egész, ideje kimondani.”

Hogy kiszállok a Káli holtakból, ezt a sajtótól függetlenül döntöttem el.

Nemcsak a net lassú, de olykor a térerő is kihagy. Borombovicsnak mégis sikerül hívnia.

– Ugye a múltkor csak hülyéskedtél?

Hallgatok.

– Alex, ugye tudod, hogy elképesztő az összes mutatónk?

És arról hadovál, hogy manapság maga a Mű majdnem semmi. Mert minden azon múlik, hogyan pozicionálod magad. De itt a mű sem akármi, fűzi hozzá.

Mű, azt mondja, mű, megőrülök.

– Szeretnél tökösebb lenni saját magadnál, mi?

Pillanatok alatt előjön sok gyerekkori megfeleléskényszerem, némi szorongás, szorulás a belekben. Már csak a dadogás hiányzik.

Mondom neki:

– Gratulálok. Folytassátok nélkülem!

– Alex, hol vagy? Elment a hangod.

– Mondom, folytassátok nélkülem!

– Azt a jó nénikédet, ne őrjítsél meg! – válaszolja tajtékozva.

– Boldog karácsonyt!

És leteszem.

Szenteste csak nyolc után érek haza anyámékhoz. Lepakolom a csomagjaimat – azt sem várva meg, hogy kibontsák őket, a kristályt meg a Rahmanyinov-díszdobozt –, és úgy sejtem, náluk is alszom, mert érzem, nem lesz erőm föltápászkodni. Nagyon megfáztam, szinte azonnal ledőlök a régi ágyamra a régi szobámban. Embriópózba kucorodom, paplant és plédet is húzok magamra, de még úgy is vacogok.

– Vacakul nézel ki – mondja az én kackiás, föltámadt apám.

– És milyen rondán köhögsz – tódítja anyám.

Negyvenkét fokos lázam van, közli nemsokára.

És átadják a. A, a, a? Már nem tudom, mit. Vajszínű borítékban. Nyilván masszázsbérlet vagy láthatatlan vacsora, mint tavaly és tavalyelőtt. Tisztelem anyám praktikusságát.

Fordított fölállás, mint szokott lenni: ezúttal ők állják körül az én betegágyamat. Hogy szerettem karácsonyozni. És már csak átvészelni bírom az egészet. Nincs tehetségem a karácsonyhoz? Nincs időm belegondolni, átlátni a motiválatlan penzumajándékok özönén? Másoknál, naná. Mert nálunk mindig szellemesek voltak az ajándékok. A lányom megint külföldön van az anyjáékkal. Ajándékai, egy kendő és egy faragott babaház, nálam. Közepesen bízom benne, hogy tetszeni fognak neki.

„Aki mindig valami után lohol, azt könnyen elragadja a szerzés ördöge, és nem jut fülébe az érkező kopogása” – jut eszembe, amikor a legkevésbé várnám, a Káli holtak. Valóságos breviárium ez nekem, csak tudni kéne a saját hasznomra fordítanom. Sikerül: végre teli torokból vagyok képes röhögni valamin. A szerzés ördöge!

Adjon Isten egyszerűbb decembert!