Brian Clough-ról közismert, hogy kétszer is BEK-győzelemre (a fiatalabbak kedvéért a BEK, a Bajnokcsapatok Európa-kupája a BL elődje) vezette az előtte kis túlzással nevenincs csapatot, a Nottingham Forestet, amelyet napjainkban is hiába keresnénk az európai, vagy akár az angol futballelitben. E szinte példátlan diadalig azonban számos buktató vezette el a sportág történetének egyik legellentmondásosabb trénerét. Az első megpróbáltatásokat már az elemi iskola jelentette számára, ezzel kapcsolatban Clough később a tőle megszokott nyíltsággal vallotta: „Csak kudarcaim voltak a suliban, azt hiszem, egy kicsit lüke voltam.”
Labdarúgó-pályafutására ez végképp nem igaz. Már tizenhét évesen a Middlesbrough igazolt játékosa lett, meccsenkénti majdnem egyes gólátlagánál is emlékezetesebb volt azonban az a lépése, amikor 50 fontot fizetett a helyi lapnak azért, hogy közhírré tegye, más klubhoz igazol. Ezzel olyan pánikot keltett, hogy a kedvéért azonnal kirúgták a vezetőedzőt; talán inkább ez volt karrierje csúcspontja, mint két válogatottsága.
Túlságosan öntörvényű figurának tűnt ahhoz, hogy sikeres, de legalábbis elfogadott edző lehessen. Ehhez képest második állomáshelyén, a Derby Countynál már véghezvitte az első csodát: előbb feljuttatta a gárdát az akkor Division I-ként futó első osztályba, majd 1972-ben országos szenzációt keltve meg is nyerték a bajnokságot. A második helyen végzett Leeds United, a kor sztárgárdája fel is figyelt rá, és egy esztendővel később szerződtette. Ám a különleges lehetőség különleges vesszőfutásba hajszolta. Clough, a tiszta és egyszerű játék híve korábban is gyűlölte a Leeds minden megengedett és megengedhetetlen eszközt bevető, inkább latin stílusát, ezért székfoglalójában azt „javasolta” játékosainak: dobják a kukába az összes érmüket, amelyet a legendás előddel, Don Revie-vel nyertek, mert megcsúfolták a fair playt. Szó se róla, irányítása alatt nem fenyegette semmiféle érdemtelen siker a csapatot: Clough kieső helyre navigálta az élklubot, így másfél hónap után menesztették.
Visszasüllyedt a másodosztályba, a Nottingham Foresthez. Robin Hood városában 1975 elején kezdte meg a munkát – újra kipróbált segítőjével, Peter Taylorral –, és nemcsak a brit, de a nemzetközi labdarúgás egyedi sikertörténetét produkálta. A Forest 1977-ben feljutott az élvonalba, ahol újoncként bajnokságot nyert – sokáig megdönthetetlen rekordnak számító, 42 meccses bajnoki veretlenségi sorozatot produkálva –, így indulhatott a BEK-ben, amelyben 1979-ben diadalmaskodott. Egyszeri, megismételhetetlen bravúr – hüledezett a futballvilág, ám a csapat 1980-ban megvédte címét. E scifibe illő duplázást egyrészt nem lehetett felülmúlni, sőt fenntartani sem, másrészt ép ésszel elviselni sem volt egyszerű. A Nottingham el is indult lefelé, bár még az 1990-es évtized elején is FA- és Ligakupa-döntőt vívott hazájában. Clough ekkor már egyre gyakrabban keresett vigaszt az alkoholban, 1993-ban be is jelentette visszavonulását.
Sokak szerint mindenképpen rászolgált volna, hogy szövetségi kapitányként is kipróbálhassa magát, mások úgy vélték, ez megengedhetetlen kockázat lenne, mert nyilatkozataival nem kétséges, hogy több ízben háborúba sodorja Nagy-Britanniát. Szó se róla, mondott meredek dolgokat, itt csak némileg talán túlzó önértékelését idézzük: „Azt nem mondanám, hogy én voltam a valaha élt legnagyobb focimenedzser, de hogy az első egyben benne voltam, az biztos.”
Extravaganciájába az is belefért, hogy a Munkapárt színeiben kétszer is megmérte magát a politikai porondon, szociális érzékenységét pedig híven tükrözte, hogy a játékosaira kiszabott pénzbírságot rendre nélkülöző fejlődő országok felzárkóztató programjai számára utalta át.
Amint a bevezetőben említettük, ma tíz esztendeje, 2004. szeptember 20-án hunyt el, gyógyíthatatlan betegségben. Hírét és nevét őrzi három fia, köztük a profi futballistává lett Nigel Clough, a szülővárosában, a middlesbrough-i Albert parkban álló szobra, de legfőképpen a Nottingham Forest két BEK-serlege.
