Labdarúgó-válogatottunk tagjai összesen másfél millió forint értékben 1200 jegyet vásároltak a szurkolóknak a jövő szombati, bukaresti Európa-bajnoki selejtezőre. A drukkerek a belépőket már át is vették. Mondhatnánk, végre egy gesztus; az egyszeri magyar játékos megvilágosodott, rádöbbent, hogy ő is a népből vétetett, ezért, mint a régi daliás elődök, elhatározta, hogy örömet szerez az embereknek.
Ami egyébként hajdani klasszis sportolóink leghatásosabb, spontán ösztönzője volt: ahogy írtuk, örömet szerezni, a szurkolókért, a városért, a nemzetért küzdeni, értük, érte győzni. Mint 1972-ben, amikor az ugyancsak bukaresti román–magyar Eb-selejtező napján egy székely hölgy és úr kért bebocsátást az öltözőbe, és miután Illovszky Rudolf szövetségi kapitány szót adott nekik, arra kérték a fiúkat, már csak az erdélyi magyarság miatt is nyerjenek, mert ez többévi muníciót adna nekik. Vagy mint 1981-ben, amikor Nyilasiék, ismét a magyar–román előtt a Népstadion kis erkélyén ácsorogva párás tekintetű atyafiakra lettek figyelmesek, akik azzal fordultak hozzájuk: Tibikém, otthon az emberek elindultak fel, a Hargitára, mert csak ott lehet fogni a Kossuth rádiót, értük is győzzetek.
Érdekes, mindenki gólokat kért, belépőjegyeket senki. Hisz normális esetben előbbit a futballistától várhatjuk, remélhetjük, utóbbit a szponzortól. Ezerkétszáz jegyet pedig egy teljes szponzori körtől – ami esetünkben a magyar válogatott. Dicséretes vállalás, de jó, ha a fiúk tudják, hogy ettől nekik Bukarestben még futballozniuk kell. És ha esetleg nem is sikerülne győzniük, tisztességgel, valós küzdelemben, inuk szakadtáig hajtva, az önkívületet súroló állapotban szabad csak veszíteniük. Nem úgy, mint tavaly szeptemberben, mert az a 0-3 pénzzel, különösen másfél millió forinttal megválthatatlan. Egyetlen aránylag magasra taksált magyar labdarúgónak a heti keresete ennyi. Mondom, egyetlennek, a heti.
Ha viszont játékosaink egyszer valóban úgy éreznék, hogy illene kiengesztelniük a szurkolókat, és mivel gólokkal, győzelmekkel erre képtelenek, ezt jegyvásárlással szándékoznának megtenni, akkor visszamenőleges hatállyal kellene állni az 1986 óta elvetélt tizennégy kvalifikációs sorozat összes olyan meccsét, amelyen 20-30-40 ezer ember szorongott hiába a Népstadionban.
Persze, félreértés ne essék, tudom, elhiszem, a fiúk saját mércéjük szerint gesztust gyakoroltak, áldozatot hoztak. Jót akartak. Csak nem jól. Pedig Kazinczy Ferenc már két évszázada született epigrammájában leírta: „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted / Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.”
Azért legrosszabb esetben is szántsunk; a bukaresti gyepet, fel s alá.

Ugye önökkel is előfordult már, hogy valakitől kaptak csak úgy, egy csomó pénzt?