Mourinho, Guardiola és a klónok

A klubvezetők ma már nem sztárjátékosokból edzővé vedlett hírességek, illetve bölcsességben megőszült mesterek után kapkodnak

Fiatal, de mindenképpen fiatalos, jóképű, divatos, feszes öltönyt visel, megjelenésében, gesztusaiban csúcsmenedzsert idéz. Nem hátrány, sőt talán előny, ha nincs mögötte fényes játékoskarrier, fontosabb, hogy fellengzős gondolatai, nagy ívű tervei legyenek a futballról, olyan karizma lengje körül, amely azt sugallja, ez az ember tudja, mit akar. Rory Smith, a The Times futballszakírója érdekes írásában – amely az Espnfc.com oldalon Why familiarity in modern managers is bad for the evolution of football, azaz Miért árt a futballnak, ha egyformák az edzők? címmel olvasható – ekképpen jellemzi korunk sikeres edzőjét.

A szerző először az új portugál generáció tagjait veszi számba: Marco Silva (Sporting), Andre Villas-Boas (Zenit), Nuno Espirito Santo (Valencia), Leonardo Jardim (Monaco), Vitor Pereira (Porto) és az általunk is jól ismert Paulo Sousa (Basel) ugyanazt az irányzatot követi. Azt, amit José Mourinho szabott meg. A „Special One” hatása hatalmas a portugál, sőt az európai futballra. A sikereivel kitaposta az utat az őt követő korosztálynak, átformálva a klubvezetők gondolkodását, akik ma már nem a sztárjátékosokból edzővé vedlett hírességek, illetve bölcsességben megőszült mesterek után kapkodnak, hanem végső soron zömében az új Mourinhót keresik. Vagy legalábbis azt a személyt, aki többségében megfelel a nagy előd támasztotta feltételeknek.

Ez a szemlélet eluralkodott egész Európában. Németországban a szövetségi kapitány Joachim Löw, Ralf Rangnick (jelenleg Salzburg) és Jürgen Klopp (Dortmund) teremtett hasonló iskolát, többek között Thomas Tuchel (Mainz) és Roger Schmidt (Leverkusen) is az ő nyomdokaikon halad. S persze nem szabad megfeledkezni Pep Guardioláról, akinek a személye Európa bármely patinás klubja számára garanciát jelent arra, hogy úgy képes modernizálni a csapatot, hogy közben az évszázados tradíciók csorbítatlanul továbbélnek.

Ha ő elsőcsapatos edzőként történetesen megbukik Barcelonában, akkor Luis Enrique (Barcelona), hát még a csupán 36, illetve 38 éves Jagoba Arrasate (Real Sociedad) és Sergio Gonzalez (Espanyol) sem kap a negyvenen innen fontos feladatot, s ugyanez igaz az Európában gyökeret eresztett két argentinra, Mauricio Pochettinóra (Tottenham) és Diego Simeonéra (Atlético Madrid). A fiatalos, megnyerő külső szerepe a Milan után a Juventusnál is lehetőséget kapott Massimiliano Allegri, illetve az Internazionalénál csupán 36 évesen kinevezett, a hírnevét jelenleg az Udinesénél újraépítő Andrea Stramaccioni pályafutásában is kimutatható, s persze a már játékosként is mindig jól vasalt Pippo Inzaghi (Milan) sem lóghat ki a sorból.

Egyetérthetünk Rory Smith megállapításával, természetesen nem az a baj, hogy ha valaki azért öltözködik divatosan, mert úgy gondolja, egy edzőnek így kell kinéznie, hanem ha azért, mert így nyerheti el a klubvezetők kegyét. S ha ez a tendencia elhatalmasodik, akkor veszélybe kerül a változatosság, ami a fejlődés motorja. Nem Mourinho-, Guardiola- és Klopp-klónok tucatjaira, hanem új Mourinhókra, Guardiolákra és Kloppokra, új és új egyéniségekre lenne szükség, mert a klónok csak utánzásra képesek.

Szétnézhetünk Magyarországon is. José Gomes is egyfajta Mourinho-utánérzés volt, trendi megjelenésével, kirohanásaival mintha a honfitársát majmolta volna. Mészöly Géza nemcsak az öltönyeit, hanem a szavait is igyekszik megválogatni, talán túlzottan is szofisztikáltan, a lényegről megfeledkezve. Horváth Ferencről egyelőre csak azt állíthatjuk, hogy jó kiállású és modorú, aminek köszönhetően meredeken ívelt felfelé az edzői pályája, de még bizonyítania kell a rátermettségét.

Ellenpontként a vele egyidős, de kissé kikerekedett Bekő Balázs talán nem véletlenül jutott egyelőre csak Kecskemétig. Pintér Attila pedig azért bukott meg, mert feladva személyiségét, kénytelen, kelletlen igyekezett megfelelni a vele szemben támasztott kommunikációs elvárásnak. Ha egyéniség után kutatunk a magyar edzői karban, akkor a balhéktól sem visszariadó Tomiszlav Szivicset emelhetjük ki, ám az eredményeivel egyelőre ő sem tudott látványosan a kollégái fölé nőni.

Honi kritikaként persze inkább azt fogalmazhatjuk meg, öltönyben vagy mackóalsóban, kifinomultan vagy bárdolatlanul eleve hiányoznak az ifjú edzők, a helyüket külföldiek töltik be. Vérfrissítés helyett a már játékosként is szürke generáció edzőként termelte magát újra.