Mourinho, Guardiola és a klónok

A klubvezetők ma már nem sztárjátékosokból edzővé vedlett hírességek, illetve bölcsességben megőszült mesterek után kapkodnak

Egyetérthetünk Rory Smith megállapításával, természetesen nem az a baj, hogy ha valaki azért öltözködik divatosan, mert úgy gondolja, egy edzőnek így kell kinéznie, hanem ha azért, mert így nyerheti el a klubvezetők kegyét. S ha ez a tendencia elhatalmasodik, akkor veszélybe kerül a változatosság, ami a fejlődés motorja. Nem Mourinho-, Guardiola- és Klopp-klónok tucatjaira, hanem új Mourinhókra, Guardiolákra és Kloppokra, új és új egyéniségekre lenne szükség, mert a klónok csak utánzásra képesek.

Szétnézhetünk Magyarországon is. José Gomes is egyfajta Mourinho-utánérzés volt, trendi megjelenésével, kirohanásaival mintha a honfitársát majmolta volna. Mészöly Géza nemcsak az öltönyeit, hanem a szavait is igyekszik megválogatni, talán túlzottan is szofisztikáltan, a lényegről megfeledkezve. Horváth Ferencről egyelőre csak azt állíthatjuk, hogy jó kiállású és modorú, aminek köszönhetően meredeken ívelt felfelé az edzői pályája, de még bizonyítania kell a rátermettségét.

Ellenpontként a vele egyidős, de kissé kikerekedett Bekő Balázs talán nem véletlenül jutott egyelőre csak Kecskemétig. Pintér Attila pedig azért bukott meg, mert feladva személyiségét, kénytelen, kelletlen igyekezett megfelelni a vele szemben támasztott kommunikációs elvárásnak. Ha egyéniség után kutatunk a magyar edzői karban, akkor a balhéktól sem visszariadó Tomiszlav Szivicset emelhetjük ki, ám az eredményeivel egyelőre ő sem tudott látványosan a kollégái fölé nőni.

Honi kritikaként persze inkább azt fogalmazhatjuk meg, öltönyben vagy mackóalsóban, kifinomultan vagy bárdolatlanul eleve hiányoznak az ifjú edzők, a helyüket külföldiek töltik be. Vérfrissítés helyett a már játékosként is szürke generáció edzőként termelte magát újra.