Ha 2014 és labdarúgás, akkor világbajnokság és Brazília. És persze Németország. Joachim Löw legénysége a mi megkönnyebbülésünkre is hódította el – immár negyedszer – a vb-trófeát. Önmagunkat ostorozva már-már hajlottunk arra, hogy olyan megalázó vereséget, mint a vb-álmainkat megpecsételő amszterdami 8-1, csak mi vagyunk képesek elszenvedni. A németek – vagy inkább a brazilok? – felmentést adtak az önvád alól a 7-1-es kiütéssel a vb-elődöntőben.
Most még természetesen a világbajnokság számos mozzanata élénken él bennünk a címvédő spanyolok megszégyenülésétől Costa Rica szárnyalásán át James Rodriguez gólkirályságáig, de ha majd évek múltán felidézzük a 2014. évi, sorrendben huszadik tornát, akkor nem is kérdéses, hogy a brazil–német elődöntő minden más rezdülést felülír. A 7-1 ugyanis többet jelent egy sokkoló eredménynél: jelkép, a brazil futball csillaga hanyatlásának a szimbóluma. Ami azonban nem égi, hanem nagyon is földi jelenség; többször utaltunk rá, a házigazda kudarca korántsem váltott ki olyan megrendülést Brazíliában, mint ahogyan azt sokan várták az 1950-es vb emlékei alapján, amikor az Uruguay elleni, döntőnek beillő mérkőzés elvesztése után elkeseredettségükben többen a mélybe vetették magukat a Maracana-stadionban.
S hogy miért nem? Mert Brazília legalább annyit változott hatvannégy év alatt, mint maga a labdarúgás. A népességrobbanással és a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan a társadalom kettészakadt, a foci ma már nem mindenki, hanem csak egy adott réteg játéka.
Miközben a futball globális játékká emelkedett. Ám az csupán az egyik ismérve, hogy mindenhol űzik a világon, legalább olyan fontos a másik: ott művelik a legmagasabb szinten, ahol a sportágat körülvevő globalizáció is a legfejlettebb. Ebből a megközelítésből Németország győzelme törvényszerű. (Az Egyesült Államok nem cáfolat erre, hiszen az USA a labdarúgás szempontjából ma még fejlődő ország, igaz, akár már egy évtizeden belül csatlakozhat a legjobbakhoz, hiszen a sportág térhódítása folyamatos és visszaszoríthatatlan Észak-Amerikában is.)
A német siker azt is bizonyítja, hogy a nemzetközi futballnak még mindig Európa a centruma. Itt összpontosul a legnagyobb tőke, ennek megfelelően az európai elitbajnokságokban játszanak a legjobb játékosok, a piramis csúcsán azon klubokban, amelyek meghatározóak a Bajnokok Ligájában. A BL mércéjével a koncentráció nagyobb, mint korábban bármikor. A sorozat hajnalán még nyert egy francia (Marseille) és egy holland csapat (Ajax), hasonló meglepetésig immár tíz évet kell az időben visszalapoznunk, amikor José Mourinho vezérletével a Porto diadalmaskodott. Az elmúlt években az olasz csapatok is kihullottak a versenyből, a Bajnokok Ligája alapvetően a Bayern München, a Barcelona, az idei győztes Real Madrid, újdonságként az Atlético Madrid, továbbá a vezető angol egyletek vadászmezeje.
Teljesen reménytelen, hogy ebbe a versengésbe a magyar csapatok beleszóljanak. A főtábla elérése már bravúrszámba megy, azaz csak menne – még a második számú kontinentális kupában, az Európa-ligában is. Kiugrási esélyt sokkal inkább a nemzeti sorozatok jelentenek. Dacára annak, hogy immár négyszer hét szűk esztendeje szomjazunk vb- vagy Eb-részvételt. Idén Horvátország mellett Bosznia-Hercegovina mutatta meg, hogy ez nem csupán álom. Közhelyeket sorolva, összefogással, akarattal, szakértelemmel minden ország ki tud nevelni tíz-egynéhány olyan játékost, akikből ütőképes csapatot lehet gyúrni.
Már-már elveszett hitünket Dárdai Pál adta vissza. Pátosztól mentesen tulajdonképpen teljesen logikusan. Dárdai ugyanis a lehető legalkalmasabb ember szövetségi kapitánynak. Külföldi, és mégis magyar. A szíve velünk dobban, a szemlélete, a gondolkodásmódja azonban német. Vele egyelőre a legszebb arcát mutatja a magyar futball. Feltétlen bizalom, ami ráadásul eredményességgel is párosul. Rajta áll, hogy egy év múlva ne a magyar futballal végezzük, hanem azzal kezdjük az éves sportági összefoglalót.
