A német siker azt is bizonyítja, hogy a nemzetközi futballnak még mindig Európa a centruma. Itt összpontosul a legnagyobb tőke, ennek megfelelően az európai elitbajnokságokban játszanak a legjobb játékosok, a piramis csúcsán azon klubokban, amelyek meghatározóak a Bajnokok Ligájában. A BL mércéjével a koncentráció nagyobb, mint korábban bármikor. A sorozat hajnalán még nyert egy francia (Marseille) és egy holland csapat (Ajax), hasonló meglepetésig immár tíz évet kell az időben visszalapoznunk, amikor José Mourinho vezérletével a Porto diadalmaskodott. Az elmúlt években az olasz csapatok is kihullottak a versenyből, a Bajnokok Ligája alapvetően a Bayern München, a Barcelona, az idei győztes Real Madrid, újdonságként az Atlético Madrid, továbbá a vezető angol egyletek vadászmezeje.
Teljesen reménytelen, hogy ebbe a versengésbe a magyar csapatok beleszóljanak. A főtábla elérése már bravúrszámba megy, azaz csak menne – még a második számú kontinentális kupában, az Európa-ligában is. Kiugrási esélyt sokkal inkább a nemzeti sorozatok jelentenek. Dacára annak, hogy immár négyszer hét szűk esztendeje szomjazunk vb- vagy Eb-részvételt. Idén Horvátország mellett Bosznia-Hercegovina mutatta meg, hogy ez nem csupán álom. Közhelyeket sorolva, összefogással, akarattal, szakértelemmel minden ország ki tud nevelni tíz-egynéhány olyan játékost, akikből ütőképes csapatot lehet gyúrni.
Már-már elveszett hitünket Dárdai Pál adta vissza. Pátosztól mentesen tulajdonképpen teljesen logikusan. Dárdai ugyanis a lehető legalkalmasabb ember szövetségi kapitánynak. Külföldi, és mégis magyar. A szíve velünk dobban, a szemlélete, a gondolkodásmódja azonban német. Vele egyelőre a legszebb arcát mutatja a magyar futball. Feltétlen bizalom, ami ráadásul eredményességgel is párosul. Rajta áll, hogy egy év múlva ne a magyar futballal végezzük, hanem azzal kezdjük az éves sportági összefoglalót.
