Önmagában a 16 gól, a 9–7-es végeredmény is hátborzongató, ám az 1955-ös Honvéd–MTK mérkőzésnek a háttere érdekesebb, mint maga a találkozó. Először is, joggal merül fel a kérdés, ugyan miért kellett a korszak két legjobb csapatának január 9-én bajnokit vívnia? Mi indokolta a kapkodást, a korai szezonkezdetet? Semmi, a Honvéd és az MTK ekkor zárta az idényt – az 1954-est
Akkoriban, így 1954-ben is tavasz–ősz rendszerű, tehát egy naptári évre eső bajnokságot írt ki az MLSZ tizennégy csapat részvételével. A válogatottbeli kötelezettségek, mindenekelőtt természetesen a világbajnokság miatt a Honvéd tavasszal csupán nyolc bajnokit játszott le. A vb után szeptemberben indult újra a futballélet, a honvédosoknak rendkívül feszesen. Különösen az év végéhez közeledve, hiszen a válogatott és nemzetközi klubmeccsek mellett be kellett pótolni öt NB I-es találkozót is. November 22. és december 4. között tizenhárom nap alatt ötször léptek pályára Puskásék.
Ám a java csak ezután következett. Brit túra, december 8-án előbb Glasgow-ban 4–2-es győzelem a skót válogatott felett, majd a „BEK-döntő” december 13-án a Wolverhampton ellen. A bajnokcsapatok sorozata csak az 1955–56-os idényben indult, 1954-ben a legjobb magyar és az akkor legjobb angol klub – tehát a világ két legjobb együttese – afféle főpróbát tartott.
Ami a körítést illeti, hatalmas sikert aratva, a futballtörténelem egyik első villanyfényes nemzetközi találkozóját a helyszínen 55 ezren tekintették meg, s azt természetesen a BBC is sugározta. Kísértett a vb-döntő, a Honvéd 2–0-s vezetésről 3–2-re kikapott (igaz, az angol visszaemlékezések nem felejtik el megjegyezni, hogy a helyiek a szünetben fellocsolták a pályát, hogy a magyarok ne tudják folytatni az örömfocit).
Itthon aztán még öt bajnoki várt a Honvédra: december 19-én, 26-án, 31-én, a maradék kettő már az új évben, január 5-én és 9-én. A Lobogó elleni szezonzárónak már nem volt tétje, a kispestiek három pont előnnyel fogadták az MTK-sokat – az Üllői úton. Ahová ennek dacára 25 ezren kilátogattak, s a két csapat a tét nélküli partin gondoskodott a nézők szórakoztatásáról. A sztárok brillíroztak: Puskás és Hidegkuti 4-4, Kocsis 3, Tichy és Sándor Csikar 2-2 gólt vágott, a végeredmény – ismételjük meg – 9–7.
A Ferencváros 1968-ban nem játszadozni érkezett Liverpoolba, kőkemény tétmérkőzésen kellett helytállnia. A Fradi a Vásárvárosok Kupája (a későbbi UEFA-kupa, illetve a jelenlegi Európa-liga elődje) 3. fordulójában a Népstadionban – még 1967 novemberében – 1–0-s előnyt szerezve készült a visszavágóra.
S hogy pontosan miként? Amikor Rákosi Gyulát kérdeztük, a kiváló balösszekötő hitetlenkedett: „Mikor játszottunk? Január kilencedikén? Az nem lehet Nem, sajnos nem emlékszem.” Szőke István ellenben még vissza is kérdezett: „Na, ki lőtte a gólunkat? És a hazai meccsen?” Bárki utánanézhet, Branikovits László, illetve Katona Sándor, sőt előbbi találata az ismert videómegosztón is megtekinthető. Íme:
E felvételen arról is meggyőződhetünk, amire Szőke is jól emlékszik: az Anfield Road gyepe havas, jeges volt, akkoriban még nem volt alácsövezve. „Úgy rémlik, Brani a meccs elején talált be (a 19. percben), utána védekeztünk inunk szakadtáig, talán a szerencse is mellénk állt. De hát a foci már csak ilyen, a döntőben a Leeds ellen viszont elpártolt tőlünk” – tette hozzá a kiváló jobbszélső.
A győzelem értékét növeli, hogy Géczi, Mátrai és Albert egyik találkozón sem lépett pályára. Mátrai azon a télen hagyta el a Fradit, Géczi és Albert pedig sérült volt. Flóri persze így sem tétlenkedett, a két meccs között, 1967 karácsonyának második napján koronázták császárrá
