Nem minden egykori világklasszis futballistából válik jó edző, sőt; a példákat napestig sorolhatnánk Akad azonban üdítő kivétel is: Robert Jarni, a horvát futball legendás alakja a számára látszólag rangon aluli pécsi közegben is színvonalas szakmai teljesítményt nyújt.
Tavaly november 24-én, a magyar labdarúgás napja előestéjén világsztárt szerződtetett a PMFC-Matias Robert Jarni személyében. Félreértés ne essék, a 46 éves, csáktornyai születésű horvát labdarúgónak volt kiemelkedő, edzőként még keveset tett le az asztalra – megérkezésekor hét hónapja munka nélkül volt –, de az addigi 15 fordulóban 10 pontot gyűjtő, sereghajtó baranyaiaknál soha vissza nem térő lehetőséget kapott a bizonyításra: onnan, ahol akkor álltak Szatmári Lórándék, lejjebb már nem vezethetett az út.
Négy és fél hónappal és 11 fordulóval később 22 ponttal a tizenkettedik helyen áll a csapat, még távolról sincs biztonságban, aligha lehet összetéveszteni a Barcelonával, de nem lehet nem észrevenni azt a stílus- és tartásbeli fejlődést sem, amelynek a legékesebb bizonyítéka a tavasszal száguldó Ferencváros ellen vasárnap elért remek 2-2 volt.
– Milyen állapotokat talált a csapatnál, amikor november végén Pécsre érkezett? – kérdeztük a hétszeres jugoszláv és nyolcvanegyszeres horvát válogatott, vb-bronzérmes, a Primera Divisiónban a Betisnél, a Las Palmasnál és a Real Madridnál is maradandót alkotó legendát.
– Sokkolt, amit tapasztaltam. Bennem úgy élt a magyar futball, mint a világ egykorvolt legjobb labdarúgása, s ami fogadott, az mindenben az ellenkezője az általam elképzeltnek. Számomra a legszembetűnőbb az volt, mennyire kevés munka van a magyar labdarúgókban. Ezen valahogy változtatni kellett, és a törökországi edzőtáborban tapasztaltam az első jeleit annak, hogy nem reménytelen a vállalkozásom.
– A kevés munkának mint kórtünetnek mi a magyarázata?
– Csak annyit tudok mondani, hogy a magyar futballnak ki kell termelnie azokat az edzőket, akik szeretnek dolgozni, ez az előrelépés kulcsa. Az infrastruktúrával nincs baj, a horvátországihoz képest nagyságrendekkel jobb a létesítményhelyzet, ez nem lehet a fejlődés akadálya.
– Egy tízes skálán hová helyezné a november végi Pécset és a mostanit?
– Erőnlétet, agresszivitást, önbizalmat tekintve a nulláról körülbelül a nyolcas szintre léptünk előre. Pokolian nehéz dolgunk van, gyökeresen más mentalitást kellett elfogadtatni a játékosokkal.
– A Ferencváros ellen az tetszett kiváltképp, hogy nem álltak be bekkelni, ahogy a Fradi ellenfelei szokták, hanem bátran felvették a kesztyűt, és „kicsiben” ügyesen futballoztak.
– Ez a rövid passzos játék talán a futszálos előéletem hozadéka. Amikor 2002-ben visszavonultam a nagypályás futballtól, képtelen voltam leállni, és átnyergeltem a teremváltozatra, amelyben a válogatottságig vittem. Sokan azt mondják, a 105 méteres pályán is futszált focizik a Pécs.
– Ha már az előéletnél tartunk: eszébe jutnak még a 28 évvel ezelőtti hősi napok?
– Csak nem Chilére gondol, az 1987-es U20-as világbajnokságra?
– De. Jonathan Wilson, a neves futballtörténész szerint a Santiagóban világbajnoki címet szerző jugoszláv csapat volt minden idők legerősebb korosztályos együttese, benne önnel.
– És Stimaccal, Prosineckivel, Bobannal, Sukerrel, Mijatovictyal! Képzelje, milyen csapatunk lett volna, ha Sinisa Mihajlovicot, Jugovicot, Boksicot is elengedi a klubja, Bilic pedig nem sérült! Amikor elutaztunk Belgrádból – ki sem akarták küldeni a gárdát Chilébe –, egyedül Miljan Miljanic, a legendás edző búcsúztatott bennünket a repülőtéren. Amikor hazatértünk, bőröndünkben az aranyérmekkel és a serleggel, Zágrábban és Belgrádban is le kellett szállnia a gépnek, mindkét reptéren ezrek éltették a csapatot.
– Igaz, hogy a Német Szövetségi Köztársaság elleni döntő után, amelyet tizenegyesekkel nyertek meg, még két napot maradtak Santiagóban, hogy megünnepeljék az ön születésnapját?
– Hogy ezért maradtunk-e, arra már nem emlékszem, de tény, hogy október 25-én lettünk világbajnokok, és 26-án van a születésnapom. De szerintem nem elsősorban ezért maradtunk tovább, hanem azért, mert Stimac összejött Miss Chilével, aki véletlenül horvát származású volt
– A jugoszláv sportot sújtó embargó mennyire vágta agyon az önök nemzedékét?
– Ha nincs a délszláv háború, ha nem tiltják ki Jugoszláviát a nemzetközi porondról, nem Dánia nyeri az 1992-es Európa-bajnokságot De ugyanez történt kosárlabdában is. Ha a barcelonai olimpián a horvát válogatott – Kukoc, Drazen Petrovic, Radja – kiegészül a szerbekkel, Divaccal, Paspaljjal, Dordevictyel, nagyon megszorítják az amerikai Dream Teamet. Akkor volt a legjobb korban a mi ’68-as nemzedékünk.
– 1998-ban sem volt gyenge az akkor már horvát válogatott
– Nem, de hat évvel korábban jobbak lettünk volna. A németek ellen 3-0-ra megnyert negyeddöntő életem legszebb emléke, egyetlen válogatottbeli gólomat ott lőttem.
– Képes visszalendülni Santiagóból, Párizsból a mai magyar futballvalóságba?
– Muszáj, mert szombaton Pápára utazunk. Nekünk most minden meccs döntőnek számít, egy hétre rá a Dunaújvárost fogadjuk. Pápán időtlen idők óta nem győzött a csapat, azt mondják a pécsiek, szóval a hagyomány nem mellettünk szól. A Dunaújváros pedig sokkal jobb csapat annál, mint amit a helyezése sejtet.
– Szívesen maradna Pécsen június után is?
– Két és fél éves szerződést kötöttem novemberben, semmire sem vágyom inkább, mint hogy kitöltsem ezt az időt. A következő idényben jó középcsapatot szeretnék formálni a Pécsből. Csak ehhez nem ártana bennmaradnunk
