Hétfőn volt tíz éve, hogy egy törpe betolakodott az óriások játszóterére, és miközben saját hazájának is csupán az ötödik legerősebb csapata volt aktuálisan, megnyerte a Bajnokok Ligáját. Úgy, hogy már a selejtezőből is jókora szerencsével jutott tovább, a csoportkör zárófordulójában pedig három perccel a meccs lefújása előtt még kiesésre állt. Ezek után már szinte szóra sem érdemes, hogy a döntőt 0–3-ról fordította a maga javára. Emlékezzünk a 2005-ös Liverpoolra, a valaha volt legvalószínűtlenebb BL-győztesre, Isztambul hőseire.
Még hogy a Liverpool törpe lenne? Az a Liverpool, amely 1977 és 1984 között négyszer is elhódította a jogelőd Bajnokcsapatok Európa Kupáját?
Öt döntő, öt 'Pool-diadal. Figyeljük Dalglish varázslatos gólját 1978-ból!
Nos, az egyfelől történetünk időpontjánál húsz-harminc évvel korábban volt, amikor még a pénz nem játszott annyira meghatározó szerepet a klubfutballban, másfelől azokban az időkben olyan gigászok kergették a labdát az Anfield Roadon, mint Ray Clemence, Phil Neal (négyszeres BEK-győztes!), Graeme Souness, Ray és Alan Kennedy, Alan Hansen, Emlyn Hughes, no és mindenekfelett Kevin Keegan és „King” Kenny Dalglish.
A 2005-ös ’Pool azonban mind anyagi lehetőségeit, mind játékoskeretét tekintve törpe volt a riválisaihoz képest. Ám kilenc hónap leforgása alatt – amely éppen elegendő egy újszülött kihordásához – óriássá nőtt. A legendás elődök DNS-e ott volt Steven Gerrard, Jamie Carragher és a többi isztambuli hős génjeiben, és ez többet ért a font- és eurómillióknál.
A 2003–2004-es szezon pocsékra sikeredett a Mersey partján, a csapat harminc(!) ponttal lemaradva minden idők legerősebb Arsenalja mögött csak a negyedik helyet tudta elcsípni, s így selejtezőre kényszerült a BL-táblára jutásért. Gerard Houllier-t, az 1998 óta regnáló menedzsert el is zavarták, s helyére a Valenciával remeklő, UEFA-kupát nyerő Rafa Benítezt szerződtették.
Gyorsan kiderült, a legnagyobb jóindulattal is csak közepes játékoskeret birtokában nem rivalizálhat a Chelsea-vel, az Arsenallal, a Manchester Uniteddel, de még a városi rivális Evertonnal sem. A Bajnokok Ligája azonban Beníteznek való terep volt.
Igaz, már a Grazer AK elleni selejtező visszavágóján is vért izzadtak Gerrardék, az Arnold Schwarzenegger Stadionban elért 2–0-s győzelem után az Anfielden Mario Tokic az 55. percben váratlanul vezetéshez juttatta a vendégeket, s az utolsó félórában bizony feltörte a háló Carragherék hátát
De benn voltak a csoportban, az Olympiakosz, a Deportivo és a Monaco társaságában. Vereség Pireuszban, győzelem a Monaco felett, egy sovány hazai 0–0, majd egy 1–0-s győzelem La Corunában, 1–0-s zakó a II. Lajos Stadionban – így érkezett el a csoportkör utolsó meccse az Anfielden a görögök ellen, hárompontnyira a továbbjutást jelentő második helytől. És a 26. percben Rivaldo pompás szabadrúgásgóllal a görögöket juttatta vezetéshez, innen már három gól kellett az üdvösséghez. S bár a 81. percben még csak 1–1 volt az állás, Mellor vezetést szerzett, majd Gerrard, a „csodálatos kapitány” a 87.-ben 18 méteres bombával továbblőtte a Vörösöket.
A nyolcaddöntő volt a legkönnyebb. Odahaza az eltiltott Gerrard nélkül is 3–1 a Leverkusen ellen, majd a BayArenában ismétlés, és 6–2-vel magabiztos továbbjutás. Luis García, Benítez népes spanyol kontingensének ékköve három gólt rúgott a két meccsen.
A negyeddöntőben – húsz évvel a Heysel pokla után – a Del Pierót, Ibrahimovicot, Camoranesit, Trezeguet-t, világklasszisok sorát felvonultató Juventus várt Gerrardékra. Otthon 2–1 – Luis García 30 méteres bombagóljával, amely az angol szpíkerből előcsalta a legendás mondatot: „What a goal, what a night!” –, majd Torinóban a sérült Gerrard és Didi Hamann nélkül, a bokatörése után visszatérő Xabi Alonsóval a csapatban egy heroikus 0–0, és máris készülhettek a Vörösök a Chelsea elleni elődöntőre. A Kékek (Terryvel, Drogbával, Lamparddal, Cech-vel) háromszor is legyőzték a Liverpoolt ebben az idényben, beleértve a Carling Cup döntőjét, szóval, ennél esélyesebb már nem is lehetett José Mourinho csapata. A Stamford Bridge-en olyan jól védekezett a ’Pool, hogy Jerzy Dudeknek egyszer sem kellett védenie. A visszavágón úgy nyertek 1–0-ra Gerrardék, hogy nem is rúgtak gólt! Baros Cech-vel ütközött, a labda továbbpattant Luis García elé, aki be akarta sodorni, de Gallas kivágta a gólvonalról. A szlovák asszisztens azonban úgy látta, a labda áthaladt a gólvonalon – az ismétlések bizonyították, hogy mégsem
Akárhogy is, utazhatott az isztambuli döntőre a Liverpool, s vele együtt 34 000 vérmes rajongója. Természetesen a bivalyerős Milan (Dida, Maldini, Nesta, Seedorf, Pirlo, Sevcsenko, Crespo és az „apró” ) volt a favorit, s már az első percben meg is szerezte a vezetést Paolo Maldini kapásgóljával. A bajt csak tetézte Kewell sérülése a 22. percben, helyére a 32 éves veterán Vladimír Smicer állt be, aki később nyerőember lett. A Milan továbbra is dominált, Crespo rúgott egy opportunista és egy alábökős gólt, és 3–0-s olasz vezetéssel mentek az öltözőbe a csapatok.
Nem tudjuk, Benítez mit mondott a szünetben Gerrardéknak – Csank Jánossal szólva, azt aligha, hogy „csak így tovább” –, a kapitány viszont utólag úgy emlékszik, hogy ő azt mondta a társaknak, legalább egy becsületgólt rúgjunk a 34 000 szurkolónk kedvéért, akik hónapokig spóroltak, hogy kiutazhassanak Isztambulba.
Amikor az 54. percben „Stevie” befejelte a bal sarokba Riise beadását, még senki sem hitt a csodában. Amikor az öreg Smicer élete utolsó Liverpool-meccsén (Benítez közölte vele a mérkőzés előtt, hogy nem hosszabbítja meg szerződését) 22 méterről a jobb alsó sarokba bombázott, s odaszaladt az angol szurkolók elé, hogy megcsókolja mezén a klubcímert, már éledezett a remény. S amikor a 60. percben Xabi Alonso az elrontott büntetője után bevarrta a labdát a léc alá, máris egál volt az állás a szédítő hatperces attak végén.
Dudek keze – Isten keze?!
Aztán Mejuto González játékvezető véget vetett a 90 percnek, de a hosszabbítás sem volt életbiztosítás. Főleg az utolsó perc, amikor Dudek csodával határos módon kiütötte Sevcsenko fejesét, majd a közeli duplázást is hárította. „Én már bent láttam a labdát, azt hittem, mindennek vége” – emlékezett vissza Gerrard a „Liverpool ötcsillagos hősei” című emlékkönyvben.
A tizenegyespárbaj Dudek megdicsőülését hozta. Kezdésként Serginho mellé lőtt, majd kifogta Pirlóét, végül pedig Sevcsenkóét is. És mivel Hamann, Cissé és Smicer (megint kapott egy puszit a Liverpool-címer) is betalált, s csak Riise hibázott, Gerrardnak oda sem kellett mennie az ötödik pontrúgáshoz. „Jobb, hogy így történt. Olyan ideges voltam, hogy biztosan kihagyom ” – idézte fel élete legfontosabb, el nem végzett tizenegyesét a kapitány.
Megvolt az ötödik BEK/BL-diadal, amivel „ötcsillagos hősök” lettek Gerrardék. Ha mást nem, egy jópofa könyvcímet biztosan ért az isztambuli csoda.
