Beválik a német vonal a magyar utánpótlásban?

Bemutatjuk a német utánpótlásmodellt, amely nálunk arra hivatott, hogy sikeres nemzedékeket neveljen fel.

Hummels, Özil, Kroos, Kramer, Lars és Sven Bender, Schürrle, Götze és Thomas Müller, vagyis a mai német válogatott gerince is az utánpótlás-nevelés új korszakának „termékei”. A 2002–03-as szezontól a profiknak, vagyis a 36 első- és másodosztályú klubnak futballakadémiát kell működtetnie, máskülönben nem indulhat el a bajnokságban. Az első két évben összesen 114 millió euró ment el az infrastrukturális fejlesztésekre, amelyet nagy részben a klubok álltak. Ebből is látható, hogy noha komoly állami befektetéssel és központi irányítással hozták létre az utánpótlásrendszert, a gyermekekkel nap mint nap foglalkozó klubok is óriási részt vállaltak az új nemzedék sikerében.

Hogy mi a helyzet itthon? A jelenlegi magyarországi körülményeket természetesen ostobaság lenne összehasonlítani a német futball ezredforduló utáni állapotával. A 2010-es kormányváltás óta látványosan több erőforrást fordít az állam a hazai labdarúgás fejlesztésére, ami elsősorban a technikai körülményekben érhető tetten: stadionok, akadémiák, edzőpályák. Infrastruktúrában nyilvánvalóan kezdünk felzárkózni, de ami a német rendszer egyik legfontosabb összetevője, az a minőségileg és mennyiségileg is kiemelkedő edzőképzés. Az utánpótlásban nálunk sokkal előrébb járó Anglia bevallottan a német módszereket vette át és építette be saját rendszerébe az utóbbi években, és ahogy fentebb is olvasható, néhány évvel ezelőtt a foci őshazájában is tízszer kevesebb B licences edző dolgozott a fiatalokkal, mint Németországban.

Nálunk pontos számok sajnos nem állnak rendelkezésre arról, hány tréner dolgozik fiatalokkal, de különösebb nyomozás nélkül is kitalálhatjuk, hogy ezen a téren sincsenek égbeszökő számaink. A magyar válogatottnál jelenleg német szakmai stáb dolgozik, a bajnokságot napokon belül megnyerő Ferencvárost pedig egy szintén német mester, Thomas Doll vezeti. Az ő esetükön kívül is gyakori jelenség, hogy az NB I-es csapatok élén külföldi edzők dolgoznak – Robert Jarni, Marco Rossi, Nebojsa Vignjevic, Zoran Spisljak –, ami persze a már „bizonyított” magyar edzőgenerációval szembeni szkepticizmus oka is lehet. Csányi Sándor, az MLSZ elnöke több nyilatkozatában is a hazai edzőképzés fellendítéséről beszélt, ennek eredményeként Szalai László kapta meg a szakmai irányítást 2013-ban.

A trénerképzés irányítója szerint hatékonyan indultak el a folyamatok, és sok feltörekvő edzőjelölttel találkoznak a tanfolyamokon. Értékelhető eredményekhez azonban ezen a területen is időre van szükség. Ezt jól mutatja, hogy az elmúlt három évben egyetlen magyar edző hangos sikereiről beszélhetünk csak, méghozzá a teljesen más utat bejáró, Németországban dolgozó Dárdai Páléról. Mindazonáltal az MLSZ új utánpótlás-stratégiája is nagy hangsúlyt fektet az edzők megfelelő szakmai képzettségére. Az új program alapján minden megyében ötfős stáb fog dolgozni heti egy alkalommal a kijelölt tehetségközpontokban. Három korosztályt érintenek a változások – U12, U13 és U14 –, Pest megyében és Budapesten pedig két-két ilyen központ jön létre.

A megyei tehetségközpontok az akadémiáktól függetlenül jönnek létre. Az ott dolgozó edzőket állítólag már ki is képezték, májusban pedig élesben is elindulhat a program. Csodát várni ettől a lépéstől azonban nem érdemes, heti egy összetartás mellett napi szinten az adott klubokban is meg kell kapniuk a megfelelő tudást a tehetséges gyermekeknek, így a két szintet minőségi összhangba hozva lesz majd értelme megvizsgálni utóbb, hogy jól működik-e a rendszer.

Mint az már többször is elhangzott, és ahogy a német aranygeneráció példájából is látható, a folyamatban lévő reformnak minimum tíz év kell, hogy érzékelhető előrelépést hozzon. A cél nyilvánvalóan nem a 2026-os világbajnokság megnyerése, hiszen sem a merítési lehetőségek, sem a beruházott összegek nem mérhetők a nyugati futballfejedelmekéhez, azonban ha a beígért programpontok az edző- és utánpótlásképzésben hatékonyan, lépésről lépésre lépnek életbe, akkor joggal reménykedhetünk abban, hogy újra olyan kultúrája alakul ki a magyarországi labdarúgásnak, melyre büszkék lehetünk. Mindezen túl pedig az sem lenne rossz, ha az idei Eb-szereplés után nem kellene újra harminc évet várni arra, hogy kijussunk egy kontinensviadalra.