1972: utolsó Eb-emlékünk kész bakiparádé

Páncsics Miklós és Géczi István bután ugrott el a labda útjából utolsó foci-Eb-meccsünkön, 44 éve.

Ám a korábbi lendület megakadt: Bulgáriába kellett utaznunk májusban, 3–0-s vereségbe futott bele a válogatott: Szófiában 28 ezer lelkes drukker ünnepelte a „nagy magyarokat” elkalapáló csapatot és azt, hogy pontegyenlőséget alakított ki a csoportban velünk és a franciákkal.

Valamit tenni kellett tehát, de volt is rá alkalom, mert a szeptemberi hazai bolgár meccsig megint sikerült lekötni két felkészülési összecsapást Brazília (0–0) és Jugoszlávia (2–1) ellen. A tanulságokkal felvértezett és szövetségi kapitányt cserélt – már Illovszky Rudolf által vezetett – együttes aztán a Népstadion 67 ezer drukkere előtt a második félidőben büntette a bolgárokat (2–0).

A lendületben lévő, friss Illovszky-csapat a selejtezők utolsó előtti fordulójában a párizsi olimpiai stadionba már abban a tudatban látogatott, hogy ha győz, már aligha veszítheti el a play-offba jutást, az utolsó fordulóban Norvégia legyőzése ugyanis nem számított akkor nehéz feladatnak. Franciaországban Bene Ferenc Dunai Antal ollózós gólpassza után lőtt kapásgólja valósággal sokkolta a 22 ezer nézőt, és még mindig az első félidőben jártunk, amikor Zámbó Sándor egy tetszetős szóló végén a sűrűn álló francia fejek egyikével „rúgatott” öngólt. Íme:

A selejtezőket záró hazai norvég meccsre sajnos alig 30 ezren voltak kíváncsiak, de 4–0-s győzelmünknek, valamint a bolgárok és a franciák számunkra kedvező egymás elleni eredményei következtében már nem kellett további izgalmakat átélnünk, jöhetett a Románia elleni páros play-off, Európa legjobb nyolc csapata között.

Az odavágót a Népstadionban rendezték 68 ezer szurkoló előtt, a fantasztikus hangulatú összecsapás alaphangját pedig meg is adta Branikovits László 11. percben szerzett találata. Sajnos Zámbó Sándoréknak nem sikerült még egy lapáttal rátenniük, így nagy baj történt az 56. percben: Lajos Satmareanu kiegyenlített. 1–1 maradt is a vége. Voltak baljós előjelei egyébként a meccsnek, a kulcsfontosságú 90 perc előtt hat találkozót kötöttünk le, egyiken sem győztünk, igaz, „csak” az NSZK és a Spanyolország elleni volt hivatalos, a 0 lőtt gól viszont árulkodó volt.

A két román mérkőzés közé beékelődött a '74-es vb-selejtezők startja, mindössze pár nappal a visszavágó előtt, de a Málta elleni hazai 3–0 akár lendületet is adhatott volna a csorba kiküszöbölésére. Ehelyett Bukarestben ugyanúgy szenvedtünk Románia ellen, mint itthon, mindkét vezető gólunkra válaszolni tudtak a jelenlegi román szövetségi kapitánnyal, Anghel Iordanescuval felálló hazaiak. A szabályok értelmében emiatt semleges pályán egy harmadik megmérettetésre is szükség volt, amit Belgrádban 32 ezer szurkoló előtt 2–1-re nyertünk – gólszerzőink ugyanúgy, mint Bukarestben, Szőke István és Kocsis Lajos voltak.

Beléptünk tehát az álmok kapuján, ott voltunk az európai válogatott topfutball négy legnagyszerűbb képviselője között az Eb-nek otthont adó Belgium, az NSZK és a Szovjetunió társaságában.

Az elődöntőt a Szovjetunió ellen vívtuk. Az első játékrészben ismerkedtek a felek, valószínűleg a tét nyomta rá a bélyegét a 45 percre. Hanem aztán a második 45-ben Anatolij Konkov előbb betalált Géczi Istvánnak egy szöglet után, takarásból, majd a hajrában Zámbó Sándor büntetőből nem tudott túljárni Jevgenyij Rudakov eszén.

Maradt tehát vigasztalásul az Eb-bronzért való küzdés lehetősége, de a kivárásos taktika még annyira sem jött be, mint a szovjetek ellen, Raoul Lambert és Paul van Himst korai góljaira – mindkettő hallatlan védelmi hibából esett, a másodiknál elképesztő módon ugrott el a labda elől a csapatkapitány Páncsics Miklós és a kapus Géczi István – már csak annyit ért Kű Lajosé, mint halottnak a csók (2–1 oda).

Nézzük meg azért a belgákéi után Kű gólját is, ami az utolsó Eb-találata a magyar labdarúgó-válogatottnak. 44 évvel ezelőtti...