1972: utolsó Eb-emlékünk kész bakiparádé

Páncsics Miklós és Géczi István bután ugrott el a labda útjából utolsó foci-Eb-meccsünkön, 44 éve.

2016. 06. 05. 6:11
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

1968-ban Mexikóvárosban a magyar labdarúgó-válogatott megvédte olimpiai bajnoki címét, a Ferencváros pedig Vásávárosok Kupája-döntőt játszott. Négy magyar játékos szerepelt a FIFA virtuális világválogatottjában, az európai bajnokságok legjobb góllövőjének járó Ezüstcipő Dunai Antalé lett (36 gól). Egy évvel később az Újpest verekedte el magát az Európa-liga jogelődjének nevezhető VVK fináléjába.

Okkal várták sokan, hogy ami 1938-ban és 1954-ben sem sikerült, „na majd most”, Mexikóvárosban, 1970-ben talán. A selejtezők során azonban pontegyenlőség alakult ki csoportunkban Csehszlovákia és Magyarország között, amit egy bónusz meccsel oldott fel a FIFA, amit elvesztettünk (1–4), így nem vehettünk részt a világbajnokságon – hasonlóan olyan akkori nagyágyúkhoz, mint Argentína, Franciaország, Portugália vagy Spanyolország.

Maradt tehát a fogadkozás az 1972-es Európa-bajnokságra, de hogy világversenyen több arany nem terem már nekünk, azt pontosan jelezte egy bizonyos Mészöly Kálmán, a „Szőke Szikla” vb-pótselejtezőt követő megnyilvánulása: „A mi időnk lejárt.”

Az 1972-es Európa-bajnokságra – ami akkor még mindössze 4 csapatos volt – a vb-selejtezős 29 helyett már 32 ország nemzeti együttese adta le kvalifikációs nevezését. A csoportkörben a válogatottakat 8 csoportba osztották be, a mérkőzések a ma ismert oda-visszavágós rendszerben zajlottak. A győzelem 2 pontot ért, a döntetlen pedig egyet. Csak a csoportelsőként lehetett továbbjutni.

Hoffer József nemzeti csapata Franciaország, Bulgária és Norvégia mellé nyert besorolást. \'70 októberében Oslóban kezdtünk egy sima 3–1-gyel – Bene Ferenc és Nagy László az első félidő derekára a fontos kérdéseket lerendezte –, amivel gyakorlatilag el is takarítottuk az útból a továbbiakra Norvégiát.

Mivel a következő tétmeccsünkre \'71 áprilisáig várni kellett, az MLSZ előtte lekötött két edzőmeccset: a norvégverés után a bázeli St. Jakob Parkban győztünk Fazekas László góljával Svájc ellen, majd a bécsi Praterben voltunk udvariatlan vendégek, és diadalmaskodtunk Bene duplájával Ausztria fölött. A franciák elleni követező selejtező előtt tehát pozitív volt a hangulat, mégis beragadtunk, és Revelli második félidő derekán szerzett szemfüles találatát csak a hajrában sikerült kiegyenlítenie Kocsis Lajosnak – büntetőből. A 46 ezer szurkoló lelkesedéséből ítélve ez az eredmény (1–1) akkor még megbocsátható volt.

Ám a korábbi lendület megakadt: Bulgáriába kellett utaznunk májusban, 3–0-s vereségbe futott bele a válogatott: Szófiában 28 ezer lelkes drukker ünnepelte a „nagy magyarokat” elkalapáló csapatot és azt, hogy pontegyenlőséget alakított ki a csoportban velünk és a franciákkal.

Valamit tenni kellett tehát, de volt is rá alkalom, mert a szeptemberi hazai bolgár meccsig megint sikerült lekötni két felkészülési összecsapást Brazília (0–0) és Jugoszlávia (2–1) ellen. A tanulságokkal felvértezett és szövetségi kapitányt cserélt – már Illovszky Rudolf által vezetett – együttes aztán a Népstadion 67 ezer drukkere előtt a második félidőben büntette a bolgárokat (2–0).

A lendületben lévő, friss Illovszky-csapat a selejtezők utolsó előtti fordulójában a párizsi olimpiai stadionba már abban a tudatban látogatott, hogy ha győz, már aligha veszítheti el a play-offba jutást, az utolsó fordulóban Norvégia legyőzése ugyanis nem számított akkor nehéz feladatnak. Franciaországban Bene Ferenc Dunai Antal ollózós gólpassza után lőtt kapásgólja valósággal sokkolta a 22 ezer nézőt, és még mindig az első félidőben jártunk, amikor Zámbó Sándor egy tetszetős szóló végén a sűrűn álló francia fejek egyikével „rúgatott” öngólt. Íme:

A selejtezőket záró hazai norvég meccsre sajnos alig 30 ezren voltak kíváncsiak, de 4–0-s győzelmünknek, valamint a bolgárok és a franciák számunkra kedvező egymás elleni eredményei következtében már nem kellett további izgalmakat átélnünk, jöhetett a Románia elleni páros play-off, Európa legjobb nyolc csapata között.

Az odavágót a Népstadionban rendezték 68 ezer szurkoló előtt, a fantasztikus hangulatú összecsapás alaphangját pedig meg is adta Branikovits László 11. percben szerzett találata. Sajnos Zámbó Sándoréknak nem sikerült még egy lapáttal rátenniük, így nagy baj történt az 56. percben: Lajos Satmareanu kiegyenlített. 1–1 maradt is a vége. Voltak baljós előjelei egyébként a meccsnek, a kulcsfontosságú 90 perc előtt hat találkozót kötöttünk le, egyiken sem győztünk, igaz, „csak” az NSZK és a Spanyolország elleni volt hivatalos, a 0 lőtt gól viszont árulkodó volt.

A két román mérkőzés közé beékelődött a \'74-es vb-selejtezők startja, mindössze pár nappal a visszavágó előtt, de a Málta elleni hazai 3–0 akár lendületet is adhatott volna a csorba kiküszöbölésére. Ehelyett Bukarestben ugyanúgy szenvedtünk Románia ellen, mint itthon, mindkét vezető gólunkra válaszolni tudtak a jelenlegi román szövetségi kapitánnyal, Anghel Iordanescuval felálló hazaiak. A szabályok értelmében emiatt semleges pályán egy harmadik megmérettetésre is szükség volt, amit Belgrádban 32 ezer szurkoló előtt 2–1-re nyertünk – gólszerzőink ugyanúgy, mint Bukarestben, Szőke István és Kocsis Lajos voltak.

Beléptünk tehát az álmok kapuján, ott voltunk az európai válogatott topfutball négy legnagyszerűbb képviselője között az Eb-nek otthont adó Belgium, az NSZK és a Szovjetunió társaságában.

Az elődöntőt a Szovjetunió ellen vívtuk. Az első játékrészben ismerkedtek a felek, valószínűleg a tét nyomta rá a bélyegét a 45 percre. Hanem aztán a második 45-ben Anatolij Konkov előbb betalált Géczi Istvánnak egy szöglet után, takarásból, majd a hajrában Zámbó Sándor büntetőből nem tudott túljárni Jevgenyij Rudakov eszén.

Maradt tehát vigasztalásul az Eb-bronzért való küzdés lehetősége, de a kivárásos taktika még annyira sem jött be, mint a szovjetek ellen, Raoul Lambert és Paul van Himst korai góljaira – mindkettő hallatlan védelmi hibából esett, a másodiknál elképesztő módon ugrott el a labda elől a csapatkapitány Páncsics Miklós és a kapus Géczi István – már csak annyit ért Kű Lajosé, mint halottnak a csók (2–1 oda).

Nézzük meg azért a belgákéi után Kű gólját is, ami az utolsó Eb-találata a magyar labdarúgó-válogatottnak. 44 évvel ezelőtti...

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.