– Nagy Manchester United-szurkolóként most nyilván az egyik szeme sír, a másik nevet, hiszen a kedvenc csapata kiszorult a Bajnokok Ligájából, ugyanakkor megszerezte menedzsernek José Mourinhót, csatárnak pedig Zlatan Ibrahimovicot. Az öröm vagy a bánat az erősebb?
– A két név a fontosabb. Persze jó lenne ott lenni a BL-ben, de úgy látom, az Old Traffordon most olyan csapat épül, amely méltó lesz a Ferguson-időszakhoz.
– Ha a BL kiesése miatt ennyire csökkennek a bevételek, hogyan lehet szerződtetni két ennyire méregdrága ászt?
– Úgy, hogy a bevételek továbbra is nőnek. A szurkoló csak azt tudja, ki nyeri meg a Bajnokok Ligáját, ám a sportközgazdászok a hátteret is látják. Azt a versenyt, amely az egész világban zajlik a klubok között. A Unitednak irodája nyílt Sanghajban és New Yorkban, mindenki terjeszkedik, ott kell lenni a képernyőn, a hírekben, és akkor jön a pénz, ha pedig van pénz, van futball is. Mourinho és Ibrahimovic nap mint nap híreket generál, és ez élteti az üzletet.
– Magyar emberként hogyan lehet ennyire szenvedélyesen szurkolni egy külföldi csapatnak?
– Nálunk az embereknek hagyományosan két csapatuk volt. Az egyik, ahol laktak, legyen az a Boglár vagy a Leányfalu, a másik pedig egy országos, jellemzően fővárosi: a Vasas, az Újpest és leginkább a Ferencváros. Ez változott meg, amikor kinyílt a világ. Kialakult az a furcsa helyzet, hogy az interneten vagy a televízióban több információhoz juthatunk egy külföldi sztárcsapatról, mint egy magyar klubról, és rengeteg mérkőzést is élőben láthatunk. A két korábbi csapat mellé tehát sokak számára belépett egy harmadik, amely gyakran átvette a prioritást a magyar futball alacsony színvonala, közbeszéde és a stadionok állapota miatt.
– Az Európa-bajnokság után viszont a magyar gyerekek Szalai, Dzsudzsák, Gera és Nagy feliratú mezeket kértek a szüleiktől. Ez hozhat változást?
– Rengeteget. Már hozott is, kérdés, tartós lesz-e. A Balaton mellett is hallottam vitatkozni focizó gyerekeket, hogy melyik csapat legyen a magyarok, de ennél is lényegesebb, hogy focizó gyerekeket láttam. Ez döntő jelentőségű, mert ezt a kultúrát ők vihetik tovább. Szerintem ennek a tartósságához fontos lenne a Ferencvárosnak feljutnia a BL főtáblájára, mert a júniusi élmény továbbvihető lenne az esős, szürke őszi napokra is, a Real Madridhoz vagy az Arsenalhoz mérhető ellenfelek telt házakat vonzanának.
– Úgy tűnik, a magyar futball kettévált. A válogatott népszerűsége lassan két éve igen nagy, telt házakat vonz, a klubmeccsek viszont nevetséges nézőszámokat hoznak. Nem furcsa ez?
– Nem, és már régóta így van. A válogatott sorozatai ma már lényegében külön ligák, kezdődnek a selejtezőkkel, és a világ- vagy Európa-bajnoksággal érnek véget. Amikor a FIFA vagy az UEFA kijelöl napokat ezekre a selejtezőkre, az sem rendezhet bajnoki fordulót az élvonalban, akinek a válogatottja abban az időszakban nem lép pályára. Ezek a versenyrendszerek egymással is versenyeznek, önálló és nagyon komoly marketingjük van, és kitermelték a maguk szurkolóit. A magyar válogatott önálló márkaként jelent és jelenik meg, olyanok is érdeklődnek iránta, akik amúgy nem járnak klubmeccsre. A sportközgazdaság szemszögéből az, hogy én nem vagyok sem fradista, sem újpesti, sem vasasos, én a magyar válogatott szurkolója vagyok, tökéletesen korrekt állítás, és ugyanez jól megfigyelhető a női és férfi-vízilabda-válogatott esetében is.
– A válogatott sikerei legitimizálhatják a milliárdos stadionépítéseket?
– Ha nálunk normális közbeszéd uralkodna, valóban polgári Magyarországon élnénk, akkor ez nem fordulhatna elő. Nagyon sok ember fogja úgy gondolni, hogy a válasz igen, pedig ennek az Eb-sikernek semmi köze nincsen a stadionépítésekhez. A politikai vonatkozásokba nem szeretnék most belemenni, nálunk ugyanis olyan a sportpolitika, mint amikor vaktában elhajítjuk a dartsnyilat, ahova becsapódik, oda rajzolunk egy kis kört, és azt mondjuk, oda céloztunk. Az az érdekes, hogy közvetve mégis lehet összefüggés a kettő között. Az Európa-bajnokság ismét bevitte a közbeszédbe a futballt, felszabadult a régóta bennünk szunnyadó kulturális frusztráció. Lehetett például örülni annak, hogy megvertük a labancokat, pont fordított eredmény született, mint amit mindenki várt. Ez a hangulat viszont azt üzeni – és ez így is van –, hogy a futball és például Gera Zoltán vagy Szalai Ádám ugyanolyan fontos nálunk kulturálisan, mint Kertész Imre, Kocsis Zoltán vagy a fesztiválzenekar. Ha valaki erre azt mondja, hogyan lehet őket egy futballistához hasonlítani, akkor az a válaszom, hogy szemlátomást van a társadalomban olyan réteg, melynek Szalai Ádám testesít meg egy szórakozási formát, és róluk is gondoskodni kell.
– És ha azt kérdezi valaki, hogy melyik az értékesebb?
– Ez nagyon ingoványos terület. Nagyon szeretem a balettet, ám például az, ahogyan Michael Jordan, a Chicago Bulls halhatatlan kosaraslegendája a levegőbe emelkedett, és ahogyan ott mozgott, ugyanolyan esztétikai élményt jelentett, mint A hattyúk tava főhőse.
– Hogyan lehet elhelyezni a kultúrában a futballt, amelynek lényegében megszűnt a saját kultúrája?
– Nem szűnt meg. Gyerekként annak idején mindannyian a visszahúzós cselt csináltuk, amit nekünk senki sem tanított, és csak felnőttként tudtam meg, hogy ez Puskás csele volt a Wembleyben a hat-háromnál. Ez a csel egy japán, német vagy izlandi gyereknek eszébe sem jut, mert ez a fajta kreativitás nem része a kulturális örökségének. Nálunk a meccsre járás szűnt meg, aminek nagyon sok oka van, amelyek közül csak egyik a lepusztult stadion, az alacsony színvonal vagy a közösségek kihalása. Ezért is vagyok elvi támogatója a stadionok és pályák építésének. Ráadásul nagy a verseny a szórakoztatóiparban az emberekért, amit a német, az angol vagy a spanyol futball jól reagált le, a magyar nem.
– A magyar klubok elsősorban négy állami forrásból várják a pénzüket, ezek a direkt támogatás az utánpótlásra, a televíziós jogdíj, a szerencsejáték és a tao. Hogyan lesz ebből versenyképes futball?
– Ezek közül ebből a szempontból a tao egyáltalán nem jön be. Az volt az érv, hogy a cégek megismerik a sport világát, megszokják a támogatását, és majd önként adják a pénzt. Hát nem adják, a taóval letudják, a szponzorációs réteg pedig leszűkült. Ugyanakkor, ahogyan már szó volt róla, az Eb visszahozta a futballt a közbeszédbe, most biztosan nem lesz ciki meccsre járni, és ha ezt a lehetőséget a futball meg tudja ragadni, akkor van esélye.
– Eddig a stadionok sem hoztak nézőt, Debrecenben például kevesebben járnak az újba, mint szurkoltak a lepusztult régiben. Mi köze van a stadionoknak az utánpótlás-neveléshez, az egészség megóvásához, ha még az első csapat sem edz benne, a gyerekek pedig a pályára sem tehetik a lábukat?
– A helyi ismerőseim szerint a debreceni stadionnak az a legnagyobb baja, hogy amikor bemegy az ember, és beül, úgy érzi magát, mintha a német élvonalba toppant volna, aztán kezdődik a meccs, és kijózanodva döbben rá, ez mégsem a Bundesliga. Azaz a fogyasztói várakozás nem teljesül. Közvetlenül semmi közük az ilyen stadionoknak az utánpótláshoz, közvetve viszont van valamennyi. Az ilyen stadionokba mégiscsak szívesebben mennek ki az emberek; a gyerek az édesapjával jól érzi magát ott, mert látja, hogy az apja boldog ebben a közegben, így kialakul a kötődése a sportághoz. A stadionok építésekor ezzel kell érvelni, nem pedig közhelyekkel. Egy országnak szüksége van Nemzeti Színházra, Müpára és stadionokra is, mert a kultúra és az emberek szórakoztatása nem szűkíthető le csupán egyes területekre. Igen, Mezőkövesden is legyen stadion, bár a Groupama Arénán és a debrecenin kívül én egyiket sem nevezném stadionnak, a többi csupán kulturált futballpálya. Németországban a legkisebb városnak is van ilyen, nem értem, mi ezzel a baj.
– Elsősorban az, hogy ezek a stadionok, vagy rendben, futballpályák a leginkább ott épülnek vagy újulnak meg, ahol kormánypárti befolyás érvényesül. Egernek nem volt befolyásos embere, el is tűnt a város futballja, Mezőkövesd mögött fideszes államtitkár áll, vagy ott van Kisvárda egy miniszterrel, és érdekes módon akadálytalanul érkeznek is a milliárdok a stadionfejlesztésre.
– Ezzel nem tudok vitatkozni.
– Ott van még Felcsút, ahova ömlik a pénz a társasági adóból befolyó összegnek köszönhetően, és ahova most éppen sportcsarnokot terveznek hatmilliárd forintból, ami a duplája a stadion költségének.
– Nehéz hova tenni, hogy van egy 1800 fős község, ahol ennyiért épül stadion, sportcsarnok meg kisvasút. Az az érdekes, hogy Felcsúton minden egyes lépés egymásból következik. Mindegyik mellett tudnék érveket felhozni, de a végeredmény és a történet egésze mondatja velem azt, hogy nem értem.
– Egy korábbi interjújában kommunikációs hibának nevezte azt, hogy a jövő évi úszó-világbajnokság megrendezése az eredetileg tervezett hatmilliárd forint helyett kilencvenbe fog kerülni. Egy-két milliárdos eltérésnél ez talán érthető lenne, de ekkora különbség hogyan lehet kommunikációs hiba?
– A teljes gondolat úgy szól, hogy az Átlátszó.hu munkatársai nagyon alapos és fontos munkát végeztek, amikor összeadták a költségeket, ám az, hogy összeadhatták, kommunikációs hiba volt a kormányzat részéről. Az uszoda felépítése és a szervezés költségei mellett nyilván pénzbe kerül a környező terület és a közlekedés fejlesztése is, amelyekről azt szokás mondani (és sokszor így is van), hogy a sportesemény nélkül is sor kerülne rájuk, tehát az adott esetben nincs közük ahhoz, mennyibe kerül a világbajnokság megrendezése. Az más kérdés, hogy világbajnokság nélkül is éppen most kerülne-e sor rájuk, és amúgy lenne-e pénz ezekre a fejlesztésekre. Egyébként én annak a híve vagyok, hogy mondjuk ki, mindent egybevéve mennyi pénzt mozdít meg egy ilyen beruházás. Ami még ennél is jobban izgat, az a hasznosítás. A beruházási költség nem térülhet meg egy uszoda vagy egy stadion esetében, ám a működésüket muszáj önerőből finanszírozniuk. A stadionoknál kulcskérdés, hogy mennyi nemzetközi mérkőzést rendeznek bennük, ha sokat, akkor nem lesz gond, a csapat eltartja a stadionját, és most nem csak labdarúgásra gondolok, igaz ez a győri vagy a veszprémi kézilabdára is.
– A költségek kommunikációjára visszatérve, igaz mindez a 2024-es olimpiai pályázatunkra is? Jelenleg 775 milliárd forintról beszélünk, ugyanakkor Rio de Janeiro például éppen 3440 milliárd forintnyi összegnél tart. Ha nálunk is felkúszik ennyire, az is kommunikációs hiba lesz?
– Nem, mert összhangban a NOB módszerével, az előkészítő bizottság a kezdetektől fogva külön beszél közvetlen költségekről, az olimpiával összefüggő és attól független beruházásokról. Ez azt jelenti, hogy sok beruházás az olimpia nélkül is szerepel a fejlesztési tervekben, tehát akkor is megvalósulnak, ha nem mi leszünk a rendezők nyolc év múlva.
– Ezt vagy elhiszem, vagy nem. Magyarország megpályázta a 2008-as labdarúgó-Európa-bajnokságot, és ott voltam, amikor az MLSZ körbevitte az UEFA szemlézőit a tervezett helyszíneken 2002-ben. Többek között Szegedre regionális légikikötő-központot, azaz modern, Ferihegy-szintű repülőteret, Kaposvárra sztrádát ígértünk, hangsúlyozva, hogy a pályázat sikerétől függetlenül minden meglesz, de semmi sem teljesült.
– Most az ügy lényegére tapintott rá, és ez a kockázat. Amikor nyaralást tervezek, számolok, hogy ennyi a fizetésem, a főnök ígért prémiumot, sőt: esedékes az előléptetésem, ami fizetésemeléssel jár, ezért befizetek Honolulura, aztán elmarad a prémium, az előléptetés, és ugrott Honolulu; vagy pedig eladósodom. Mai fejjel elvállalható az olimpia, de nem tudjuk, mit hoz a jövő, mi lesz az EU-val, a migránskérdéssel, nem sodródunk-e nemzetközi konfliktusokba, nem zuhan-e ránk egy újabb gazdasági válság, és képesek leszünk-e minden évben három százalékkal növelni a GDP-t. Ez bizony kockázat, és ha nem jön be, akkor az árát mindannyin fizetjük majd, és azt is tudni kell, hogy az olimpia megrendezése akkor is áldozatokkal jár a közeljövőben, ha minden jól megy, aminek a hasznát csak a távoli jövőben élvezhetjük majd.
– Ha ez így van, nem lenne tisztességes megkérdezni az embereket arról, hogy akarják-e vállalni ezeket az áldozatokat és ezt a kockázatot?
– Dehogynem. Én töretlenül hiszek abban, hogy az emberek képesek egymással értelmesen beszélgetni. Ha vannak érvek, márpedig vannak az olimpia megrendezése mellett, akkor azokat el kell mondani, és igen, az embereknek kell eldönteniük, vállalják-e mindazt, ami ezzel jár. A rossz döntés felelőtlenség a jövő generációival szemben. Lehet, hogy a kockázati tényezők maguktól megoldódnak, de ha közösen döntünk, és áldozatokra lesz szükség, akkor azok vállalása sokkal könnyebb lesz, ellenkező esetben viszont mindenki kényszerként éli meg, és ez már túl nagy ár.
