„A magyar futball aranytojást tojó tyúk”

Az angol foci és a Spíler TV szakértője, Kele János szerint ha valami rossz, azt ki kell mondani.

– Ez egy civilben közgazdászként dolgozó és gazdasági logikával gondolkodó ember véleménye. De mi volt az első futballélménye?
– Az 1998-as világbajnokság alkalmával, kisiskolásként találkoztam először a futballal. Naiv voltam és lelkes, emlékszem, órákig képesek voltunk vitatkozni az osztálytársaimmal azon, vajon a döntőben két gólt szerző Zidane feje tetején tényleg a sok csúsztatott fejes miatt kopott-e ki a haj. A következő nagy lökés az 1999-es BL-döntő volt: még most is a fülemben cseng, ahogy Knézy Jenő azt mennydörgi: „Erre csak a Manchester képes!” A 2000-es Eb ebből a szempontból tökéletes időpontban jött, minden idők egyik legszórakoztatóbb, leggólgazdagabb tornájával tartott ott végleg a sport mellett. Az elődöntős csapatokban négy olyan irányító varázsolt, hogy még visszagondolva is kirázza a hideg az embert: Rui Costa vitte a hátán a portugálokat, Bergkamp a hollandokat, a franciáknál Zidane köré épült a csapat, az olaszoknál pedig egyszerre volt a pályán Del Piero és Totti. Nem volt esélye, hogy elkerüljem a rajongóvá válást.

– Nem titok, egy olyan oldal (Cold Rainy Nights in Britannia) alapító szerzője, amely az angol foci körül forog. Miért a brit s miért nem a magyar labdarúgás szenvedélye tárgya?
– Sajnos nincsen és soha nem is volt kézzel fogható kapcsolatom a magyar focival. Ez persze azon is múlhat, hol él, hová születik az ember: én karcagi vagyok, ebben az alföldi városban töltöttem a gyerekkoromat, itt voltam kamasz, itt végeztem el a gimnáziumot is. Nem volt komoly színvonalú futball a városban – bár két szezont töltött a csapat az NB II-ben –, miközben a televízióból ömlött a nemzetközi foci. Esély sem volt, hogy komoly kötődés alakuljon ki, főleg mivel családi indíttatás sem akadt, mert sem édesapám, sem nagyapám nem volt meccsre járó ember. Én viszont láttam a különbséget a magyar és a nemzetközi futball között, és egyszerűen nem volt indok, ami miatt előbbit vonzóbbnak találhattam volna.

Az angol futballal az 1998-as vb-n találkoztam. Óvodás korom óta tanultam a nyelvet, volt egy kulturális vonzalom is. Ráadásul a képernyőn azt láttam, hogy ez a csapat úgy játszik, ahogy én az iskolai csapatban: nem túl ügyesen, de lelkesen, soha nem feladva. Tetszett, tudtam vele azonosulni. Aztán nem sokkal később megjelent a televízióban a Premier League is, nekem pedig végleg leesett az állam. A bajnokság körítése, a stadionok hangulata, a lelátón helyet foglalók lelkesedése, a tudat, hogy ebben az országban egy felszabadítást is vastapssal tudnak jutalmazni a drukkerek, lebilincselt. Egy pillanat alatt beszippantott a közeg.

– Térjünk vissza a szigetországból Közép-Európába. Miként tekint a mai magyar futballra?
– Nincs azonosulási pontom vele. És szerintem nem csak nekem – ez generációs élmény. Pedig azonosulás nélkül nincs futball, a szurkolónak éreznie kell, hogy a klubhoz tartozik, hogy a csapat fontos tagja, a közösség része. A magyar csapatoknak csak úgy lehet létjogosultságuk, ha szerves elemévé válnak a helyi közösségeknek, ha társadalmi-kulturális jelentőségre tesznek szert. Vegyük például Paksot: a helyi csapatnak van kötődése a városhoz, csak magyar játékosokat alkalmaz, és olyan megközelíthető, emberközpontú képet sugároz magáról, amilyet minden másik hazai klubnak kellene. Talán banális példa, de a játékosaikkal össze lehet futni a közértben, a kocsmában – és ez fontos. Böde Dani, Heffler, Kiss Tamás, Haraszti mind-mind a helyi közösség részei voltak és lettek, ami segített abban, hogy a drukkerek magukénak érezzék a csapatot. Az 1990-es évek botrányos színvonalú légiósdömpingje azért volt különösen értelmetlen és felesleges, mert kiölte az azonosulás élményét a szurkolókból. Manapság viszont nincs más esély: a közönség minden tagja tisztában van azzal, hogy a színvonal nem verdesi az eget, így pusztán a minőség miatt senki nem fog kimenni magyar meccsekre. Más motivációt kell adni az embereknek.

– Meglepett a válogatott Eb-szereplése vagy épp a Ferencváros BL-búcsúja?
– A válogatott esetében voltak előjelek: Dárdai visszaadta a csapat tartását és magabiztosságát, érződött, hogy a csapatnak van elképzelése, játéka, edzője. Az ő távozásával félő volt, hogy összedől a kártyavár, és az őszi selejtezők alapján számomra meglepetés volt, hogy megvertük a norvégokat a pótselejtezőn. Persze kellett ehhez egy kis szerencse az odavágó elején, de az alázat, a bátorság és a befektetett munka, ami végre egyszerre jelent meg a csapat játékosaiban és a szakmai stábnál, meghozta a gyümölcsét. Az Eb is hasonlóan alakult: döcögős kezdés után nagy szerencse Alaba kapufájánál, aztán viszont percről percre magabiztosabb és pörgősebb játék. Szürreális élmény volt, hogy hirtelenjében lett egy csapatunk, amire lehetett büszkének lenni, aminek érdemes volt szorítani, amelyik nem hagyott cserben minket. A játékosok hittek az elvégzett munkában, nyomás nélkül, felszabadultan játszottak, és a szakmai stábtól is megkapták a szükséges kapaszkodókat. Tudták, mit csináljanak a pályán és hogyan. Ennek lett meg az eredménye.

A Ferencváros BL-búcsúja a másik véglet: egyáltalán nem lepett meg. Nyilvánvaló volt, hogy a Fradi nemzetközi szinten nem versenyképes csapat, és bár riválisok hiányában utcahosszal nyerte a bajnokságot, a BL-ben nem lesz sikeres. Az itthoni sikerek oka a hazai szinten kiemelkedő képességű játékosállomány volt, de a kispadról nem érkezett annyi hozzáadott érték, hogy az ember bizakodott volna egy nemzetközi menetelésben. Ráadásul a csapat legjobbjai vagy távoztak (Nagy Ádám, Lamah), vagy ez Eb miatt kizsigerelve (Gera, Böde, Lovrencsics) estek be a szezonkezdetre. Ezzel minimalizálódott a váratlan húzások esélye a támadóharmadban, és elfogytak azok az egyéni villanások, amikre Doll csapata egész tavasszal alapozott. Mindeközben az is látszott, hogy a csapat labdakihozatalai nagyban függenek Nagy Ádámtól, akit egyáltalán nem tudott pótolni a csapat. Ezek után jött az albán Partizani Tirana egy közepesen szervezett letámadással, amire Thomas Doll 210 percen keresztül képtelen volt reagálni. A Fradi játékát aztán idénre az itthoni ellenfelek is kiismerték, a sablonos, ötlettelen labdabirtoklás már az NB I-ben sem túl sikeres. A padon van a baj.

– Írásaiban, megnyilvánulásaiban mindig megjelenik a kritika. Miként látja a mai magyar sportsajtót?
– Szerencsés vagyok, mert nem tekintem magam a sportsajtó részének, nem vagyok sportújságíró sem, így szabadon beszélhetek, anélkül, hogy kollégákat sértenék meg vagy tyúkszemekre lépnék. Őszinte leszek: lesújtó a véleményem, a szakmai közeg elkeserítő állapotban van. A magyar futball aranytojást tojó tyúk lett, a versenyképtelen közegre lényegi változtatások nélkül öntöttek rá egy raklap – jellemzően állami – pénzt, aminek az lett az eredménye, hogy a régi bútordarabok sokkal inkább ragaszkodnak a pozícióikhoz, mint korábban. És közben nem hangzanak el igazi kérdések, mert senkinek nem érdeke a kíváncsiskodás – a sajtó összekacsint a sikertelenségét arroganciával leplező szakmával. Kölcsönösen egymásra vannak utalva: a publicisták nagy többsége ugyanúgy a közeg része, mint az alkalmatlan, nemzetközi szinten soha, semmit el nem érő edzők vagy az alázatot hírből sem ismerő, alibiző játékosok. Senkinek sem kell szembe néznie a tényekkel, a kínos kudarcok csontrepesztő élményével, a pénzügyi lufival, az elavult, versenyképtelen tudásszinttel, az igénytelenség évtizedes hagyományával. Tisztelet a kivételnek, de itthon gyakorlatilag nem létezik szaksajtó, alig néhány valódi szakírót találni, és még kevesebb az olyan újságíró, aki őszintén, anyagi és szakmai fenyegetettség nélkül tudja tenni a dolgát. Elkeserítő.

– Miben kéne változtatni? Mit tesz a változásért?
– Elképesztően szerencsés vagyok, hogy úgy, akkor és arról írok, ahogyan, amikor és amiről csak szeretnék. Nem az írásból élek, ezért nem függök attól, mi lesz a következménye egy-egy keményebb állásfoglalásomnak. Tudatosan választottam ezt az utat: eszem ágában sincs a sportújságírói közeg részévé válni, és nem tagadom, a kényelmes függetlenséget már egyáltalán nem is lenne komfortos feladnom. Nehezen lennék képes cenzúrázni önmagam, holott a szakmán belül ez ma gyakorlatilag elkerülhetetlen.

Az a hitvallásom, hogy bár a vélemény szükségszerűen szabad, sosem vezet jóra, ha öncélúvá válik. Ha nem is mindig egyértelmű, de igyekszem törekedni arra, hogy a keményebb kijelentéseim mögött is legyen koherens, logikus érvrendszer, miközben nem zavar, ha ez egyébként jelentősen elüt a megszokottól. Szeretek szembe menni a főárammal, tudatosan próbálok újszerű, egyedi hangot megütni. Másképp szemlélem a játékot, mint az átlagos szurkolók, és ezt a modern szemléletmódot igyekszem átadni minél többeknek. Hiszem, hogy Magyarországon is van igény erre, csak meg kell mutatni, hogy másképp is lehet, mint ami idehaza megszokott.

Talán szentségtörés, de ki merem jelenteni: nem kell ötven NB I-es meccs ahhoz, hogy valaki hiteles véleményt formálhasson a nemzetközi labdarúgásról. A szakírói lét egy külön szakma, az elemzésnek megvannak a maga – már-már tudományos – módszerei, az eszközökről, a szakirodalomról nem is beszélve. Egyébként is hiszem, hogy kívülről sok esetben az ember szeme jobban rá tud állni a tendenciákra, a mérkőzéseket eldöntő sémákra, a taktikai fordulópontokra. Nyugaton ez már bevett gyakorlat, az elemzőknek, a játékosmegfigyelőknek nem kell feltétlenül patinás játékosmúltra támaszkodniuk. Fontosabb az analitikus gondolkodásmód, a naprakészség, a nyelvtudás, az informatikai ismeretek és a szakmai alázat. Ezt a szemléletmódot szeretném beemelni a közbeszédbe, akár annak árán is, hogy sokszor sarkosan fogalmazok. Ha valami rossz, az rossz, ne féljük kimondani. Ugyanígy azt is felvállalom, ha károsnak tartok valamit: és a belterjes, végzetesen kontraszelektált magyar sportsajtó ma ilyen. Sajnos.

– Van olyan, amit követendő példának tekint?
– Naiv leszek, de szerintem fontos lenne, ha Magyarországon is megjelenhetnének olyan irodalmi igényességgel megírt, tudományos színvonalú negyedéves kiadványok, mint amilyenek Írországban, Skóciában, Angliában foglalkoznak a futballal. Míves, hosszú, érdekes, könyvélményt nyújtó írásokkal, portrékkal, interjúkkal. Jó lenne emelni az általános közbeszéd színvonalán, jó lenne a szakmai párbeszéd katalizátorává válni, jó lenne követ dobni a magyar futball poshadt állóvizébe. Persze, ha realista akarok lenni, pontosan látom, a magyar piac önmagában valószínűleg túl kicsi ahhoz, hogy egy ilyen kezdeményezést eltartson.

– Lehet-e függetlennek maradni?
– A kérdés inkább az, kell-e mindenáron, az összes más jellegű tényezőt háttérbe szorítva objektivitásra törekedni. Nem hiszem, hogy minden esetben kötelező eljátszani a pártatlan szemlélődőt. Szeretnék hinni abban, hogy lehet egy vélemény hiteles és érdekes attól függetlenül is, hogy aki elmondja és leírja, az éppen kinek szurkol vagy kit szeret jobban, esetleg kevésbé, mint másokat. Ez persze kemény munka, és sok időbe telik. El kell fogadtatnod, hogy létezik az a szemléletmód, ami alapján te követed a futballt, és azt is, hogy ennek van létjogosultsága. Magyarországon az emberek jellemzően modoros, álobjektív közhelyekkel azonosítják a sportsajtót, ezért fokozatosan kell megteremteni a határozott, sarkos, de magalapozott állásfoglalások kultúráját. Ezen igyekszem dolgozni.