Az egyiptomi csapástól az andorrai bukásig

A magyar válogatott szövetségi kapitányának legalább olyan nehéz, mint a miniszterelnöknek.

A meccs antiszemita éllel téma volt a parlamentben és a politikai sajtóban is, és hogy mást ne mondjunk, ezzel – a megvert magyar csapat érkezését váró tömeggel – zárul a Régi idők focija című film is. Az MLSZ teljes elnöksége, illetve Kiss Gyula a vereség nyomán ugyan lemondott, de utóbbi 1926-ban újra szövetségi kapitányként tért vissza: 1928-ig vezette a csapatot, és az ő nevéhez fűződik a francia válogatottra mért 13-1-es győzelem is. 

A magyar válogatott történetének második nagy visszhangot kiváltó kudarca egyben az első nagy győzelme is volt: az 1938-as franciaországi világbajnokságon egészen a döntőig menetelt a Dietz Károly vezette csapat. Az 1885-ben született Dietz váratlanul került a válogatott élére 1934-ben: rövid futballista-pályafutása után rendőrnek állt, majd az őszirózsás forradalom idején Budapest rendőrfőkapitányának nevezték ki. Az itt játszott szerepe miatt később mindenki fújt rá: a Horthy-korszakban azért, mert szó nélkül adta át a rendőrség vezetését a kommunistáknak; '45 után pedig azért, mert korábban letartóztatta Kun Béláékat. A válogatóbizottság tagja volt korábban is, edzőként azonban nem dolgozott. 

Dietz nem mondott le egyből: a magyar válogatott eddigi legnagyobb sikerét elérő edző még hét meccsen iránytotta a válogatott, ezeken azonban csupán három döntetlent ért el a négy vereség mellett. 1939-ben távozott a posztjáról. A nyilas hatalomátvétel után őrizetbe vették, Sopronkőhidára internálták, majd Dachauba vitték. A kommunista rendszerben sem talált megnyugvásra: először Bodrogkeresztúrra telepítették ki, majd Piliscsabán kapott letelepedési engedélyt. Éjjeliőrként és segédmunkásként dolgozott, később pedig visszatérhetett Budapestre. 1969-ben hunyt el. Az 1938-as világbajnokságon a válogatott először Holland-Indiát győzte le, magabiztosan, hat góllal; majd Svájc és Svédország volt a soros, utóbbi ötöt kapott és egyet rúgott az elődöntőben. A döntőben Olaszország volt az ellenfél: az az Olaszország, amely ellen Dietz legjobb eredménye egy döntetlen volt korábban. Az eredmény a papírforma szerint alakult, Olaszország 2-4 arányban verte a magyar csapatot. Bár a vébé előtt nem voltak magasak az elvárások, a döntőbe jutás utáni vereség mégis csalódást keltett: a pályaudvaron ünneplő tömeg egyszer csak „Mondjon le! Mondjon le!” kiáltásokba kezdett. Dietz egy oldalkijáraton kényszerült távozni. 

Ezüsttel bukik el az Aranycsapat

Ha 1938 csalódás volt, akkor 1954 egyenesen katasztrófa a publikum szemében. Az Aranycsapat Sebes Gusztáv vezetésével egészen addig mindent megnyert, mindenki biztos volt abban, hogy a vébégyőzelem is zsebben van. Az 1906-ban született Sebes sikeres játékoskarrierjének nagy részét kis franciaországi kitérővel a fővárosi Hungáriában (MTK) töltötte, háromszor lett bajnok az együttessel. 1940-től kisebb csapatok edzőjeként dolgozott, 1945 és 1949 között a válogatottat is edzette. Az új rendszerben biztosította a helyét azzal, hogy egyes visszaemlékezések szerint már Franciaországban belépett a kommunista pártba. 

1948-ban a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke lett, majd a válogatott élére helyezett három tagú válogatóbizottságban is helyet kapott, végül 1949-ben őt választották szövetségi kapitánynak. Ekkor kezdődött az Aranycsapat menetelése: 1950 és a végzetes vébédöntő között, illetve a döntő után még másfél évig nem kaptak ki senkitől; aranyat nyertek a helsinki olimpián, megnyerték az Európa-kupát, majd a híres meccsen legyőzték az angol válogatottat. Tényleg elképzelhetetlen volt, hogy a vébéarany ne a rettegett magyar csapaté legyen. 

A torna ennek megfelelően is indult: kilencet kapott az Aranycsapattól Dél-Korea, nyolcat pedig az NSZK, akik csak hárommal tudtak felelni. A nyolcad- és negyeddöntőkben Brazília, majd Uruguay, az előző vb-döntő két résztvevője kapott négyet a válogatottól. A döntőben az az NSZK lett az ellenfél, amit korábban már legázolt a csapat. És mégis: a világ legjobb csapata váratlan vereséget szenvedett a berni döntőben. Az okokról azóta rengeteg elemzés és értelmezés született, Sebes több döntését is megkérdőjelezték. 

Tehát a magyar válogatott második legnagyobb sikere, a második vébéezüst is mély csalódáshoz vezetett. Budapesten megtörtént az, amit a kommunista hatalom elképzelni sem tudott: tömegtüntetések kezdődtek a vereség nyomán. A hazatérő válogatottat Tatán le kellett szállítani a vonatról, mivel a dühös tömeg a Keletinél várta a csapastot. Innen a rádió épületéhez vonultak: felelősöket, bűnbakokat kerestek. Sebes fiát összeverték. A tréner azonban Dietzhez hasonlóan nem mondott le: 1955-ben még sikeres évet zárt, 1956 elején azonban egymást érték a kudarcok, és leváltották. Tanácsadóként, szakvezetőként, MLSZ-tisztviselőként dolgozott 1986-ban bekövetkezett halálig. 

Innentől a lejtmenet 

Az 1954-es vébédöntővel ért valójában csúcsra a magyar futball, innentől pedig főleg a kudarcokat lehet már sorolni. Amikor egykor a vébéezüst jelentette a csalódást, addig 1969-ben már nem jutott ki a válogatott a világbajnokságra, majd amikor 1986-ban, sokak szerint éremesélyesként kijutott egy remek csapattal, a szovjetek tettek mélyen megalázó pontot a történet végére. 1997-ben hasonlóan megalázó körülmények között bukott pótselejtezőt a válogatott Jugoszlávia ellen. 

A tavalyi Eb-ig pedig az andorrai bukáshoz hasonló eredmények borzolták csak a kedélyeket: egy döntetlen Liechtensteinnel, egy vereség Máltától, aztán nyolc kapott gól Hollandia ellen. Kapitányok jöttek, mentek, de nem tett csodát sem Lothar Matthäus, sem Erwin Koeman, sem a magyar bajnokságokban egyébként tényleg sikeres Pintér Attila, akit egy bukott tétmeccs után léptettek le. A tavalyi év váratlan, erőn felüli sikereit pedig máris feledi a bús magyar sportközvélemény. 

Bármi is legyen Bernd Storck sorsa most, és bárki is legyen az esetleges új kapitány, van egy idézet, amit érdemes megszívlelni. Az 1924-es „egyiptomi csapás” után a következőt mondta az egykori magyar miniszterelnök és válogatott futballista, Friedrich István: „Nem szabad hálátlanoknak lennünk. A kiküldött csapat bizonyára elkövetett minden tőle telhetőt. Régi nemzeti hibánk, hogy minden értékünket túlbecsüljük, és nagyobbra fújjuk, mint amilyen. Ennek következménye azután ez a keserves csalódás.”