– Újpesti kötődésű labdarúgóként megkerülhetetlen a kérdés: mi a véleménye a klub címerváltásáról, illetve arról, ahogy ebben az esetben a vezetőség viselkedik?
– Alapvetően döbbenetes gondolatnak tartom egy 132 éves klub címerének megváltoztatását. Értem, hogy változik a világ, de idősebbek mesélték, mennyire örültek, amikor a régi Dózsa-címer újra Újpestté változott (1991-ig Újpesti Dózsa Sport Club néven működött az Újpest, azután az eredeti nevét vették fel újra, és lett Újpesti Torna Egylet. A rendszerváltás utáni névváltás új címert is hozott). Ezt a lépést nem kellett volna megtenni.
– Miként látja a belga tulajdonos, Roderick Duchatelet ténykedését?
– Nem vagyok benne a vérkeringésben, de azt azért látom, hogy nehéz időszakon van túl a klub. A belga szerepvállalását sokféleképpen lehet értékelni, tény ugyanakkor, üzemelteti a klubot. A másik oldal ennek a tevékenykedésnek a mikéntje. Az átigazolásból történt kizárás nehézséget okozott, ám most végre igazolhatott az Újpest, s úgy gondolom, ezt jól is tette. Most pedig adott a lehetőség, hogy a csapat kijusson a nemzetközi porondra. Ezzel kéne leginkább foglalkozni. Szurkolok Nebojsa Vignjevic edzőnek, aki remek munkát végez, igaz – csak hogy kritikával is éljek –, az Újpest kerete soha nem lehet annyira gyenge, hogy olyan szélsőségesen szerepeljen, mint tette azt az előző szezonban.
– Beszéljünk önről, s haladjunk edzői karrierjét tekintve fordított időrendben! Ez év áprilisában távozott Nyíregyházáról, ahol 178 napot töltött. Mielőtt elkezdte volna a munkát, azt mondta, „ez a feladat rám van szabva”. Mérlege végül tizenhét mérkőzésen tíz vereség, négy győzelem, három döntetlen. Hogyan értékeli néhány hónap távlatából: miben hibázott?
– Teljesen letisztultak már bennem az ott történtek. A nyíregyházi szerepvállalás nagy csalódás és mély seb, olyannyira, hogy majdnem a futballból való kivonulásomat jelentette. Azt tartom, hogy a keret jóval erősebb, mint azt az eredmények mutatták. Ugyanakkor be kell ismernem, túlértékeltem a lehetőségeket. Ugyan örök optimista vagyok, de rájöttem, a nevek nem jelentenek semmit. Amikor elkezdtem a munkát, az volt a meggyőződésem, egy harmadik klubbal (Pápa és Mezőkövesd után) is feljuthatok a másodosztályból, majd egy stabil NB I-es csapatot alakíthatok ki. A tulajdonosi háttér megteremtett mindent. Valami mégis hibádzott: a keret nem volt jól összerakva. Menet közben derült ki számomra, hogy a rendelkezésemre álló játékosokat egy kicsit túlértékeltem. Volt ugyanis egy mag, amely nagyon jól elvolt. A történet tipikusan magyaros. A labdarúgók a másodosztályban túlzottan magas fizetésért futballoztak, ez pedig kényelmessé tette őket, nem érdekelte őket a prémium és a siker. Csalóka ez, hiszen az edzéseken nagyszerűen dolgoztak.
– Mit kezdett a helyzettel?
– Tavaly decemberben leadtam egy listát, kik azok, akikkel nem lehet megvalósítani a tervem, ám ezt a listát a vezetőség leseperte az asztalról. A lista kitudódott, s onnantól kezdve az érintettek sunyin szétbomlasztották a csapatot. Ennek tényét egyébként egy korábbi játékosom megerősítette. Három részre szakadt az öltöző, s ez a pályán csapódott le. Nem volt az a klasszikus megfúrás: egyszerűen csak kikaptak ötször 1-0-ra. Természetesen a tulajdonosnak nem volt sok választása, menesztett. Az idő végül engem igazolt, azóta majdnem mindenkit elküldtek a listáról. Ami még fájt, hogy ugyan elismerték, jó szakmai munkát végzek, de azt állították, az utolsó időszakban a hangulat megromlott. Ez sem igaz. Senkitől nem hallottam, hogy bármi baja lett volna Tisza Tiboron kívül, aki sértett emberként viselkedett. Normális voltam a játékosokkal, teljesen megfeleltem a magammal szemben támasztott elvárásnak. De ha bekiabáltam a mérkőzésen, jött másnap a csapatkapitány, hogy ezt nehezményezi. Olyanokkal szembesültem, amiket nem tudok elfogadni a profi futball világában: a milliókat kereső profi labdarúgó viselje el az edzői kritikát. Nem tudom, mi lett volna ezekkel a játékosokkal húsz évvel ezelőtt. Az biztos, most sírva rohannak az ügynökükhöz, aki bepanaszolja az edzőt, így onnantól egy puskaporos hordón ülünk.
– Mégsem távolodott el teljesen a futballtól.
– Így van, jelenleg a megye II. osztály Keleti csoportjába tartozó Duna-Aszfalt Törtelnél edzősködöm. A cél rövid időn belül az NB III. Ennek megvalósításához kérték a segítségem, én pedig igent mondtam.
– Visszatérve az NB II-re. Magyarországon a másodosztályban is indokolatlanul magasak a fizetések. Beszélhetünk úgy motivációról, hogy egy játékos szinte mindegy, mit csinál, megkapja a havi több százezres fizetését?
– Életem első fizetése harmincezer forint volt, a meccsprémium tízezer. Az motivált, hogy minél többet keressek. Van, aki azért dolgozik másodállásban, hogy még jobban éljen. Érthetetlen, hogy egy játékos jó teljesítménnyel miért nem akar még többet keresni. Tény, sok helyen túl vannak fizetve. Azt gondolnám, épp az a jó, hogy magasak a fizetések, így lehet követelni, de a mai labdarúgók – tisztelet a kivételnek – nagyon jól eléldegélnek. Huszonéves gyerekek luxusautókkal járnak, minden külsőségre adnak, épphogy beesnek az edzésre, de amint vége, már a kocsijukban ülnek, a parkolóig vezető úton pedig a telefonjukat nyomkodják. Mindez valós probléma, eltűnt a futball iránti alázat. Ugyanezek a játékosok azonban kőkemény tárgyalópartnerek a menedzserükkel együtt. Még egy tizenévesnek is van menedzsere. Így ha megbukik egy játékos a tudása miatt, az ügynöke a kapcsolatrendszere segítségével eladja. Nem szakmai, haveri alapon történik az igazolás. S ebbe az edző bukik bele. Itt van példának Tisza Tibor, aki felfelé „bukik” (a játékos nyáron az első osztályú Debrecenhez szerződött), pedig a Nyíregyháza kerékkötője volt. Nagyon ritka, hogy egy játékos hosszú távon csapat nélkül marad. Ellenben én lehet, hogy soha többé nem kapok olyan lehetőséget, ami a kvalitásaimnak, a szakmaiságomnak megfelel. Mert be vagyok skatulyázva.
– Mi lehet az oka annak, hogy az elmúlt években megnövekedtek a fizetési igények?
– Az biztos, hogy nem a tudás. Magyar játékost azért nehéz igazolni, mert tisztában van vele, hogy előnyt élvez egy külföldivel szemben, ugyanis az a célkitűzés, hogy minél több hazai labdarúgó legyen a pályán. Emiatt annyit kérnek, amennyit nem szégyellnek.
– Ha már pénzügyek. Tapasztalt-e bundázást edzőként?
– Egyszer. Egy Pápa–Videoton kupamérkőzés előtt kaptam információt arról, hogy megkeresték az egyik játékosomat. Azonnal hívtam a tulajdonost és a rendőrséget. Végül nem lett az egészből semmi.
– Ezek szerint a magyar játékos általában túlértékeli saját képességét?
– Abszolút, és nem viseli el a kritikát.
– Nagykőrös, Somoskőújfalu, Pécs – ezeknél az együtteseknél rövidebb időszakokat töltött. A Mezőkövesdet és a Pápát viszont feljuttatta a másodosztályból az élvonalba. Utóbbival 2009 őszén tizenöt mérkőzésből tizennégyet megnyert, majd az NB I-ben erőn felül teljesített. Mi az, ami működött ennél a két csapatnál, de Nyíregyházán vagy Pécsett nem?
– A pápai volt az első önálló vezetőedzői feladatom. Megfelelők voltak a viszonyok, nyugalomban dolgoztam, megkaptam a bizalmat, csináltam, amit akartam. A csapat nagy része vevő volt a letámadáson és a sok rövid passzon alapuló játékfilozófiámra. Ahogy én gondolkodtam a futballról, átvették a játékosok, aki nem, az távozott. Igen, az első osztályban erőn felül teljesítettünk, sőt volt egy pillanat a második NB I-es év őszén, amikor a nemzetközi szereplés is elérhető lett volna, ha a tulajdonos egy kisebb anyagi áldozatot vállal. Majdnem három év után egy külföldi játékos, Goran Maric miatt menesztettek, mert lezavartam a pályáról a Kecskemét elleni mérkőzés szünetében. Pár napra rá az adott pillanatnyi érdekek miatt rúgtak ki. Emiatt is gondolom azt, mi, edzők modern kori rabszolgák vagyunk. A tulajdonos egy pillanat alatt elfelejtette, honnan hova jutott el a Pápa, s mit tettem. Mezőkövesden szinte a semmiből jutottunk fel. Sosem felejtem el az első edzést. Az NB II Keleti csoportjának tizenegyedik helyén állt a csapat, bementem az öltözőbe, ahol ült egy figura Rolling Stones-pólóban, a másik zöld trikóban. Ez volt a csapatom. Nyolc bójából négy törött, tizenhat labda, abból tíz különböző. A következő teljes szezonomban feljutottunk, úgy, hogy több nagy ellenfél (Vasas, Szeged) is az első osztályra pályázott. Az NB I-gyel kapcsolatban a klubelnök, Tállai András még azt mondta, Mezőkövesden nem lesznek hét számjegyű fizetések, én viszont úgy véltem, komolyabb anyagi áldozat nélkül az NB I nem vállalható. Télen még toldozgatták-foldozgatták a csapatot, aztán már nélkülem esett ki.
– Köztudott, őszintén elmondja, amit gondol, pedig nem biztos, hogy építő jellegű, ha nyilvánosan kritizálja azt a közeget, ahol épp dolgozik.
– Egy nagy magyar futballtekintély nemrég azt mondta nekem, jó szakember vagyok, de pedagógiai okokból ne nyilvánosan mondjam el a véleményemet. Zárjam be az öltözőajtót, s ott tegyem ezt meg. Ezen vívódom, mert nem értek vele egyet. Ha edzőként nézek egy meccset, és a játékosom fordítva fut a pályán a lefújás után, majd a találkozóról nyilatkozom, akkor azt mondom el, amit láttam. Nem létezik, hogy mindezt az öltözőajtón belül kell elrendezni. Zárt ajtók mögött abszolút játékospárti vagyok. Egykori játékosaim, amennyiben korrekten viszonyulnak hozzám, azt mondhatják, az érdekükben törtem-zúztam. Ahogy sosem bántottam játékost igaztalanul. Futballkarrierem alatt az edzőimtől én is kaptam kritikát. Ha nem lehet őszintén beszélni, minek a sajtótájékoztató? Ha Véber György megváltozik, az jó lesz? Mit kellene akkor mondani? Úgy érzem, mindig az adott meccsről, az adott hibáról beszéltem.
– A Véber-nyilatkozatok nagy részét kritika jellemzi, elvétve találni csak dicséretet. Mi ennek az oka?
– Egyszerű. A játékosok egy pillanat alatt el tudnak szállni. A Mezőkövesddel 6-2-re nyertünk Kecskeméten, utána azt mondtam, elégedetlen vagyok, amatörizmus volt, lehetett volna tíz is a vége. Volt olyan játékos, aki a gólvonalon szórakozott. Ellenben a zárt ajtók mögött dicsérek.
– Azt mondta korábban, a magyar edzők szakmailag lehet, hogy többet tudnak, mint a topedzők. Jelenleg az NB I-ben hat külföldi edző dolgozik. Nemzetközi színtéren az egyetlen komoly trénerünk Dárdai Pál. Mi rejlik ennek a hátterében?
– Dárdai Pál húsz éve Berlinben él, ott tanult mindent, ott vált futballistává. Ő német. Persze kíváncsi lennék, ha hazajönne és átvenné a PMFC-t, mi lenne, ahogy arra is, mi történne, ha José Mourinho átvenné a Mezőkövesdet, én pedig a Manchester Unitedet. A magyar szakember ugyanakkor állandóan tanul. Ezzel nincs probléma, azzal már igen, hogy van a futball Nyugat-Európában és van a „magyar foci”. Valószínűleg joggal nem merül fel egy magyar edző neve külföldön. Ennek miértjét nem tudom pontosan, lehet a hátország hibája, de az is igaz, az akadémiai rendszert húsz évvel később kezdtük. Bár nem tudom, miről szól az akadémiai képzés, mert a kikerülő játékosok nemzetközi szinten nem futottak be komoly karriert. Hogy pontosan mi hiányzik, azt nem tudom, érdekes azonban, hogy a négyéves fiamat, akivel egy percet sem fociztam, beírattuk ovifocira, azóta viszont nem tudom rávenni, hogy labdába rúgjon. Rövid utánajárás után kiderítettem, hogy a két szakember, aki a foglalkozást tartotta, beterelt mindenkit a pályára, bedobták a labdát, majd leültek és beszélgettek. A fiamnak pedig nekiszaladt egy hétéves kisgyerek. Pár perc alatt megutálta az egészet.
