Nem a semmiből jött az olasz vb-kudarc

Az olaszokat az egyéniségek képzése helyett az eredmény érdekelte, így lassan elérték a mélypontot.

Havasi Zsolt
2017. 11. 21. 17:45
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Ahogy mondani szokás, benne volt a pakliban. Mármint az, hogy Olaszország nem lesz ott a 2018-as világbajnokságon – ez a csúfság egyébként utoljára 1958-ban esett meg a Squadra Azzurrával. Hogy mindez valósággá váljon, három tényezőre volt „szükség”: az Olasz Labdarúgó-szövetség (FIGC) elnökére, Carlo Tavecchióra, a szövetségi kapitányra, Gian Piero Venturára, és a helyi utánpótlásban évek óta meglévő problémákra. Ebből a háromból kettőt már ki lehet húzni, hiszen sem Tavecchio, sem az általa kinevezett Ventura nincs már a helyén. Az persze pikáns, hogy előbbi utóbbi nyakába varrta a kudarcot, amikor azt mondta: a kudarc okai a kapitány rossz döntéseiben keresendőek.

Tavecchio érdekes figurája hazája közegének. Bármikor meg tudta döbbenteni környezetét. Egyszer arról értekezett, hogy a brit mintát kéne mérvadónak tekinteni Olaszországban. – Míg Angliában a nem európai uniós állampolgároknak bizonyítaniuk kell, hogy megütik a Premier League szintjét, addig nálunk itt vannak ezek az „Opti Pogbák”, akik tegnap még banánt ettek, ma meg már az élvonalban futballoznak. – De a melegekről is markáns volt a véleménye. – Nincs problémám a melegekkel addig, amíg távol maradnak tőlem – mondta egyszer.

A múmiaként aposztrofált Tavecchio az általa preferált Venturától azt kapta, amiért fizetett: egy konok, fejlődésre és találékonyságra alkalmatlan szakembert, aki képtelen menedzselni a nemzeti tizenegyet. Amit tehát Conte még meg tudott tenni 2016-ban, vagyis, hogy egy negyeddöntős szerepléssel kihozza a maximumot a keretből – egyben leplezze a problémákat –, arra már az önmagával ellentmondásba keveredő Venturának esélye sem volt. Az, hogy az 1981 óta dolgozó szakembernek nem volt megfelelő tapasztalata a pozíció betöltéséhez (legkomolyabb sikere, hogy a 1997-ben a Leccével Serie A-be jutott, illetve a Torinóból Európa-ligás csapatot csinált), még nem feltétlen jelent egyet a bukással. Sokkal inkább közrejátszott, hogy Contével ellentétben nem volt képes a rendelkezésére álló lehetőségekből kihozni a legtöbbet – jó példa, hogy a Napoli kulcsjátékosát, Insignét a kispadon melengette. Ráadásul ígéreteit se tartotta be, hiszen a beharangozott támadó felfogásból és a fiatalok integrálásából nem valósult meg semmi.

Az is igaz, hogy mára eltűnt az első csapat mögött szinte mindig meglévő minőségi utánpótlás, ami a hátországban már évek óta zajló negatív folyamat eredménye. Ahogy Kéri András Dániel a Calcio titka című könyvének bemutatóján részben megemlítette: – Az elmúlt időszakban Olaszországban az eredményorientáltságra helyezték a hangsúlyt, s nem arra, hogy egyéniségeket képezzenek. Persze, akadnak így is tehetségek (Donnarumma, Locatelli, Chiesa), ám a probléma az, amit a Milan-legenda, Albertini már 2014-ben a SportItaliának megpendített. Nevezetesen, hogy Olaszország sokkal inkább a külföldi piacokról keres játékosokat, a saját tehetségeik előtérbe helyezése helyett.

Előrelépés tehát akkor lehet, ha minél több fiatal olasz játékos kap lehetőséget a legmagasabb szinten. Ez persze csak a fokozatosság elvével valósulhat meg, így Albertini szerint az alacsonyabb ligák széles spektrumú reformjára is szükség van. Ugyanis egy pályafutás korai szakaszában minden pályán töltött játékperc nagyobb tapasztalatot, játéktudást eredményez, illetve az adott játékos tovább marad a megfigyelők szeme előtt. Röviden tehát, Olaszországban az önellátásra kell törekedni.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.