Hogy milyen egy Hertha-mérkőzés Berlinben? Olyan, mint egy irodalmi alkotás: van bevezetése, tárgyalása és befejezése. Ám a teljes „mű” szinte minden pontjában eltér egy magyarétól.
Ennél a pontnál fontos megjegyezni: mindez sokkal inkább ténymegállapítás, mintsem kritika. Van ugyanakkor közös vonása a két közegnek, ez pedig a találkozó előtti baráti sörözések fontossága. E tényező egyezése azonban nem véletlen, a stadion ugyanis – mint (elsősorban) labdarúgó-mérkőzések rendezésére létrehozott építmény – közösséghez tartozást nyújt, és a nyílt érzelemkifejeződés helyszíne. S mi segíthetne jobban kibontakoztatni az érzelmeket, mint egy-két pofa jó sör! Persze itt is mezben rohangálnak a pályán a játékosok, ugyanúgy van bíró és labda meg miegymás, de ezek most mellékesek. Berlinben mérkőzésre menni élmény, egyszerűen azért, mert a klub a szurkolóknak minden úton-módon – személyesen például kihelyezett drukkerbolttal, no meg a különböző online platformokon keresztül is – próbálja megteremteni az azonosulás lehetőségét. Ennek távolabbi célja egyértelmű: több drukker, több bevétel. És a szombati Hertha–Hoffenheim Bundesliga-mérkőzés előtt, a stadion körül keringő tömeg korösszetételét vizsgálva elmondható, alapvetően sikerrel érik el a célközönséget. Persze mindig lehetne jobb!
Már két órával a kezdő sípszó előtt több tucat gyerek várta izgatottan, hogy belépjen a betonteknőre hasonlító létesítménybe. Rajtuk kívül – nem meglepő módon – képviseltették magukat az erejük teljében lévő és a B-középbe igyekvő huszonévesek, ahogy az egész lassan, de biztosan a helyük felé haladó hatvanasok. De majdnem mindegyiküknél akadt három dolog, ami nem hiányozhat: Hertha-mez, Hertha-sál és a már említett sör.
Berlinben tehát az ember nem pusztán kimegy egy mérkőzésre, hanem részese egy eseménynek. A kilencvenperces műsor felvezetése a kezdőrúgás előtt nagyjából egy órával kezdődik. A hangosbemondó folyamatosan izzítja az érkező tömeg hangszálait, a hazai csapat bemelegítésének kezdetét erőteljes zenei aláfestés kíséri, az ellenfélét füttyszó. Mindez azonban a pályán tevékenykedő labdarúgók produkciójával teljesedik ki. A különbség már az első percekben is látható még a kevésbé szakavatottak számára is: az első labdaérintés pontossága, a mozgás és a gondolkodás gyorsasága messze előrébb van a Magyarországon látottnál. Vagy, ahogy Dárdai Pál könyvében kiemeli, Németországban futball van, itthon foci. A kettőt össze sem lehet hasonlítani.
Az 1-1-re végződött mérkőzés után a stadionból kifelé haladva, egy-két alkalmazottal beszélgetve kiderült, számukra a találkozó unalmas volt, és lassú. Egy ötvenes, jó karban lévő hölgy szerint egy Hertha–Dortmund-meccs sokkal jobb, gyorsabb és izgalmasabb; ugyanígy vélekedik a lengyel újságíró is, akivel a történteket elemezzük.
Végül is, ki mihez szokott. Ha a magyar első osztály középmezőnyéhez tartozó csapatok egy ilyen „lassú és unalmas” mérkőzést játszanának, valószínűleg mindenkinek sokkal jobb lenne. Addig meg marad nekünk a langyos víz a hideg sörrel.
