Tartozunk egy vallomással: amikor a magyar futballt próbáljuk kontextusba helyezni, összehasonlítani más országok labdarúgásával, olykor túl messziről közelítünk. Ez értendő a földrajzi távolságra és a fejlettségi szintre egyaránt. Persze abból a nézőpontból érdekes például a német és a magyar foci közötti szakadéknyi különbséget vizsgálni, hogy honnan hova lehetne, kellene eljutni. Esetleg hogy mit és hogyan érdemes változtatni a fejlődés, előrelépés érdekében. Ugyanakkor mégis testközelibb és ezzel együtt reálisabb, ha a viszonyítási alap Közép-Európa.
Ennek szellemében érdemes bemutatni azt a kutatást, amelyet a Budapesti Corvinus Egyetem Sportgazdaságtani Kutatóközpontjának docense, András Krisztina és Havran Zsolt készített. A téma a régió országainak – Romániának, Csehországnak, Horvátországnak, Szerbiának, Bulgáriának, Szlovéniának, Magyarországnak, Lengyelországnak, Szlovákiának – eredményei, munkájuk velejét pedig a játékospiac és az átigazolások elemzése adta.
A szakemberek tizenkét éves periódusban, 2003-tól 2015-ig vizsgálták Közép-Európa sajátosságait, s rámutattak, a rendszerváltás óta nagyon hasonló problémák tapasztalhatók az egyes országokban. Az egyik, hogy korlátozott a fizetőképes fogyasztók száma, ráadásul a kiszolgálásuk nem professzionális. Ugyan a klubok – amelyek pénzügyi eredményeiket tekintve veszteségeket mutatnak – bár gazdasági formában működnek, gyakran főként az államtól kapott anyagi támogatásból élnek.
Az jól látható, hogy a régió nemzetei főként a második számú európai kupasorozatban, az Európa-ligában vesznek részt, ez a realitás. Az ok egyszerű: anyagilag nem tudják felvenni a versenyt a Bajnokok Ligájában érdekelt topklubokkal, emellett nem képesek sem megfizetni, sem megtartani a nemzetközi szinten jegyzett sztárokat. És, ahogy a tanulmány megjegyzi:
„A játékosok értékesítése jelentheti a gazdálkodás legfontosabb lábát, amelynek köszönhetően a hazai bajnokságban és nemzetközileg is versenyképesebbek lehetnek, de ez korlátja is a jelentős nemzetközi előrelépésnek.”
Persze mindig is lesz egy-egy kiugró teljesítmény, mint például a szlovén Mariboré, amely a 2017–18-as szezonban a BL-csoportkörig jutott, ám a tendencia azért azt mutatja, hogy Közép-Európa és Nyugat-Európa labdarúgásának élvonala között nyílik az olló.
Maradva az Európa-ligánál: Románia, Csehország és Horvátország kiugróan teljesít, ezek az országok a 2006–07-estől a 2017–18-as szezonig összesen huszonnégyszer adtak csapatot az El csoportkörébe, ehhez képest Magyarország ez időszakban kettő, Szlovákia pedig csak egy együttest delegált.
Ami az üzleti eredményeket illeti: a lengyel bajnokság televíziós közvetítési jogai a tizenkettedik legértékesebbek Európában, 29 millió euróval, illetve az Ekstraklasa generálta 2016-ban a huszadik legtöbb bevételt az öreg kontinensen – ezen a téren uralják a régiót. Ez annyira azért nem meglepő, Lengyelországban komoly figyelmet fordítanak a megfelelő marketing- és reklámtevékenységre, továbbá az elmúlt években jelentősen nőtt az első osztály színvonala, így a játékosok számára az Ekstraklasa ugródeszkát jelent Nyugat-Európába. Kelendőbb lett a lengyel labdarúgó, és több játékosmegfigyelő ül a lelátókon tehetségeket keresve.
Amennyiben az utánpótlásképzés a fő szempont, akkor Szerbia és Horvátország emelkedik ki a mezőnyből. Mindkét ország olyan futballtudással vértezi fel fiataljait, amely nyugat-európai szinten is versenyképes. Nem véletlen ezek után, hogy a közép-európai országok játékoseladásaiból 2009 és 2015 között származó bevételek huszonöt százaléka Szerbiába, huszonegy százaléka Horvátországba ment. A fiatalok előtérbe helyezését tovább erősíti, hogy ezekben az országokban alkalmazzák a legkevesebb idegenlégióst. Azaz itt a hazai „árut” részesítik előnyben, s ebből nyernek profitot. Ez a modell, úgy tűnik, szakmailag megtérül, hiszen mindkét ország rendszeres résztvevője a világ, illetve Európa-bajnokságoknak.
Lássuk végre Magyarországot! Van olyan lista, amelyen hazánk az élmezőnyhöz tartozik, ez pedig a tanulmány szerint a szponzorációs bevételek rangsora. Ahogy a szakemberek írják:
a klubok átlagos szponzorációs bevételeit tekintve Európában a tizenhetedik helyen van a magyar bajnokság – összesen 39 millió , klubonként átlagosan 3,2 millió euróval –, megelőzve az összes többi vizsgált bajnokságot.
Ez nem minden: az egész kontinenst nézve, a bevételek teljes egészéhez viszonyítva nálunk érkezik a legnagyobb arányú szponzori támogatás, illetve 2016-ban Ausztria után hazánkban nőttek a legnagyobb mértékben, huszonnyolc százalékkal a szponzorációs juttatások.
Nos, így áll a futballhelyzet Közép-Európában. Azt aligha kell hangsúlyoznunk, hogy a magyar futball legnagyobb szponzora nem a piacról jön, hanem maga az állam, elég ha csak a közpénz-becsatornázására – taó –, az állami sportcsatornán sugárzott meccsek után fizetett bevételre, az adófizetői pénzből épített stadionokra gondolunk.
Köddé vált tévés pénzek
A kutatók a 2016-os pénzügyi adatokat az UEFA-nak az európai klubokat vizsgáló éves jelentéséből vették. Az európai szövetség minden a kontinensen bejegyzett első osztályú klubtól bekéri a pénzügyi adatokat a helyi szövetségeken keresztül, de az adatok auditálása, a részletek pontosítása korlátosan történhet meg – főleg a kisebb bajnokságok esetében –, így az adatok összehasonlításának ez akadálya lehet. A hazai szponzorációs adatok minden bizonnyal tartalmaznak egyéb bevételeket is – például a televíziós közvetítések díjait, mert azt meghökkentő módon zéró értéken mutatja a tanulmány –, ami árnyalhatja az összképet.
