„A nemzetközi és az európai szövetségben napirenden van több olyan törekvés, amellyel magam is egyetértek, ilyen például az UEFA-ban a pénzügyi fair play második szabályozása: tovább szigorítanák, hogy a klubok csak annyit költsenek, amennyi bevételük van, indokolatlan kiadásokkal pedig ne próbáljanak ideiglenesen előnyt szerezni, egyúttal nem fenntartható módon gazdálkodni” – mondja Csányi Sándor.
E ponton vissza is kanyarodhatunk az MLSZ által 2010-ben, vagyis nyolc éve kiadott, A magyar labdarúgás stratégiája című tanulmányra, amely A megújulás évtizede 2010–2020 alcímen jelent meg. Eszerint még két évünk maradt megújulni, de még fontosabb, hogy a nyolc éve leírt elvek szerint 2020-tól fokozatosan el kellene engednie az államnak a klubok kezét, azoknak pedig növelniük kellene piaci bevételeiket. Nem egészen erre tartunk.
Aztán itt van például a fiatalok helyzete: Csányi ezek szerint tudja, mit kellene tenni: „Változtatni kell, ezért is tervezzük átalakítani az utánpótlásképzés támogatását, döntően arra építve, hogy ki nevel ki olyan játékosokat, akik akár a saját, akár más NB I-es vagy NB II-es klubban, külföldi bajnokságban, a válogatottban szerepelnek. Azoknak az utánpótlásműhelyeknek, amelyek nem képesek kinevelni ilyen játékosokat, fölösleges támogatást adni, minderről már a hetekben tárgyal az MLSZ.”
Jelenleg ettől is fényévekre vagyunk, az utánpótlásban dolgozó szakemberek között abban sincs egyetértés, az eredmény vagy a képzés a fontosabb. Szerintünk már az is elképesztő, hogy 2018-ban ez még kérdés lehet. Persze közös akarat nélkül elég nehéz.
A tao és a pénzügyi támogatások kihagyhatatlan témát jelentenek az interjúban is. Az elnök többek között kifejti: „Minden felhasználást szigorúan, benchmarkok alapján ellenőrzünk, egy fűnyíróra vagy gereblyére sem lehet akármennyit elkölteni.”
Nézzük meg azért, hová lesznek a százmilliók, a milliárdok.
És persze ott van a stadionépítés: az interjúból nem derül ki, az üresen kongó stadionok hogyan pótolják az eltűnt pályák sokaságát, amelyeken néhány évtizede még szabadon futballozhattak akár a budapesti gyerekek is a panelek között.
„Tudom, hogy örök vita van a stadionberuházások körül, de azt látni kell, hogy az előző ötven évben egyáltalán nem költöttünk labdarúgó-létesítményekre, csak Budapesten kétszáz pálya tűnt el – magyarázza Csányi. – Egyetlen UEFA-igényeket kielégítő stadionunk sem volt, ma már több is van. Néhány év alatt talán soknak tűnik, hogy hirtelen ennyi futballaréna nyitotta meg a kapuit, de a rájuk szánt összeget valóban érdemes fél évszázadra visszamenőleg elosztani.”
