Kezdjük egy matematikai feladvánnyal. Tudják-e, hogy ha Magyarország az Európai Unió mostani gazdasági produkcióját kétszeresen meghaladva bővül, hány esztendőre lesz szükség, hogy behozzuk a lemaradást, s elérjük a nyugati közösség átlagát? Nos, az OECD számításai szerint 35 évre. Ám jegyezzük meg, hogy ez EU gazdasága idén átlagosan két százalékkal növekszik, hazánké pedig jó esetben hárommal.
Ha tehát marad a mostani, az euróbevezetés elhalasztása és a magas költségvetési deficit kapcsán kiszámíthatónak éppenséggel nem nevezhető magyar gazdaságpolitika, az említett modell sem reális, a 35 évből akár negyven is lehet. Mellesleg utóbbi szám kísértetiesen egybecseng azzal a korszakkal, amelynek eredményeit nem győzzük behozni. Ha pedig vigyázó szemünket Brüsszelre vetjük, onnét sem számíthatunk sok jóra, hiszen a következő uniós költségvetési időszak kohéziós politikájának alapelvei nagyjából a szinten tartást irányozták elő. Nem a véletlen műve, hogy politikusok, nyugati kutatócégek és banki szakértők az unió kibővítésével összefüggő költségvetést Low Budget-re, vagyis szűkös büdzsére keresztelték el.
De tegyünk egy kört a nagy számok tengerében. Az unió a 2007 és 2013 közötti időszakban a tagországok összesített GDP-jének mindössze 0,41 százalékát fordítaná a szegényebb térségek felzárkóztatására. Talán mondani sem kell: mi ide fogunk tartozni. Az első pillantásra sem túl nagy összeg döntő hányada azoknak a régióknak jutna, melyek fejlettsége az uniós átlag 75 százaléka alatt van. A gondot az okozza, hogy a témával foglalkozó szakértők szerint a májusi bővítés után a hátrányos területek száma a mostani 48-ról 67-re nő, eközben pedig több mint 10 százalékkal csökken az Európai Unió egy főre jutó átlagos GDP-je. Vagyis a rendelkezésre álló pénzügyi keret elképesztően kevés lesz. Probléma, hogy még ez a tervezet is csípi a nyugati közösség hat nettó befizetőjének a szemét. Ausztria, Franciaország, Németország, Nagy-Britannia, Hollandia és Svédország ugyanis azt javasolta, hogy a kiadási oldalt szigorítsa meg a kontinens illetékes testülete.
Ha a kérdést jobban vizsgáljuk, minden illúziónk elszáll, tudniillik már az idei közösségi büdzsé is szűkös. Hiába csatlakozik ugyanis májusban tíz ország Brüsszelhez, a kiadások alig több mint két százalékkal emelkednek. Hozzáértők szerint tehát nemhogy pénzügyi sokkot nem okoz a zömében elmaradott kelet-közép-európai tagállamok integrációja, hanem az Európai Unió – gazdasági értelemben – meg sem fogja érezni az újak érkezését. Kezd tehát olvadni a vaj: miközben több tízezer oldalra rúgó szabályozást kell átvennünk, s csatlakozunk egy bürokratizált szuperállamhoz, cserébe alig kapunk valamit. Nem is beszélve arról a szégyenteljes folyamatról, amely a munkaerő-piaci vasfüggönyt illeti. Aki esetleg nem tudná, Írország kivételével gyakorlatilag nem vállalhatnak munkát az új tagállamok polgárai, így a magyarok sem még jó néhány évig Európa nyugati részén.
Miközben tehát gazdaságkutatók arra figyelmeztetnek, hogy hazánk az uniós tagság összes gazdasági előnyét (nagyvállalatok letelepedése, új beruházások, közösségi programokon való részvétel) rég learatta, addig amerikai közgazdászok úgy vélekednek, egykönnyen az EU nettó befizetői lehetünk. Sajnos nem a fejlettségünk okán, hanem azért, mert alapvetően nem ismerjük a pályázatokon való jó szereplést.
Jó ideig nem lesz tehát nagy üzlet az uniós tagság. Munkát ugyanis továbbra sem vállalhatunk Európa naposabbik oldalán, pénzesőben a jelek szerint nem reménykedhetünk, ha pedig nem leszünk résen, úgy mi is csak finanszírozói, nem pedig haszonélvezői leszünk az uniónak.
Így nem lehet felzárkózni.
origo.hu
Holnap jön az igazi tél!
