A kézfogás becsülete

Pillanatok alatt szertefoszlott az a boldog, ünnepi hangulat, amit március idusának előestéjén éreztek a gazdák, amikor meghallották, hogy létrejött a megállapodás. A szürke hétköznapokról, a keservek visszatéréséről azonban hamar gondoskodott a kormány. A miniszterelnök ízléstelen megállapítása a megfutamodott termelőkről az aláírás másnapján csak a bevezető volt, egy hét után letelt a támogatások kifizetésére szabott első határidő, s máris azzal szembesülhettek az utakról épp csak hazatért gazdák, hogy a földművelésügyi tárca nem tudja teljesíteni a szerződésben foglaltakat. Azóta újabb három hét telt el, és a hírek szerint még mindig tízezer termelő vár a pénzére. Nincs szó a Hernád-völgyi árvízkárosultak megsegítéséről és a falugazdász-hálózat beígért bővítése sem a kialkudott módon halad.
Voltak, akik azért kárhoztatták a demonstráció vezetőit a tüntetés ideje alatt, mert többször félbeszakították a tárgyalásokat, az agrártárca manővereivel szemben bizalmatlanok voltak. Az élet mára őket igazolta. A harc többek között azért húzódott el a végsőkig, mert a tiltakozók körömszakadtukig ragaszkodtak ahhoz, hogy határidőkhöz kössék a megállapodásba foglalt kormányzati feladatokat. A demonstrálók megtapasztalhatták már, hogy mire mennek a százféle módon értelmezhető gumiszabályokkal. Ilyen passzusok szerepeltek a tavaly aláírt megállapodásban is, amit a földművelésügyi tárca úgy fordított a maga javára, ahogy csak akart. Most viszont azzal a döbbenetes ténnyel kell szembesülnünk, hogy a szakminisztérium vezetőit a határidők sem zavarják: pontos és tisztességes végrehajtás helyett inkább a saját szájuk íze szerint magyarázzák, értelmezik a kormányfő által is ellenjegyzett, egyértelműen meghatározott vállalásokat.
Talán mondani sem kell, hogy ez az egész valahogy nem Európába illő, és nincs köze a demokrácia szabályaihoz sem. Ez a furcsa játék a parasztember számára különösen érthetetlen. A gazdák az adott szó tisztességéhez szoktak, az áldomással kísért kézfogáshoz, amivel az üzlet a piacokon már megköttetett. Évszázadokon keresztül ehhez tartották magukat, mert tudták, hogy a föld, a jószág a becsületes munkát és hozzáállást követeli meg. A mismásolás, a szavak forgatása nem a kétkezi ember, hanem a kupecek sajátja. Velük nehezen jut dűlőre az, aki nem érti csavaros gondolkodásukat.
Az elmúlt hetek ismét megmutatták, mennyit ér a kormány kézfogása. Nem csoda, hogy nem csak a kimondott, a leírt szónak sincs ebben az országban becsülete. S miközben a gazdakörök ismét méltatlan alkura kényszerülnek, az agrárfolyamatok változatlanul a szabadjára engedett piac kíméletlen logikája szerint alakulnak. A baromfitartóknál ismét csődhullámról hallani, a sertéslétszám már az önellátás szintjére esett vissza. Hamarosan a magyar fogyasztók igényei is csak importtal teljesíthetők. De ne csodálkozzunk akkor sem, amikor majd arról hallunk, hogy kevés a hazai tej az országban, és folyamatos behozatalra lesz szükség. Így jár az a nemzet, amelynek kormánya másodrendű állampolgárként viszi be a gazdákat az unióba, áldozatként löki oda őket egy reménytelen kimenetelű versenyben. Majd amikor kiderül, hogy segíteni kellene rajtuk, mert nem viselik el némán szenvedéseiket – mossa kezeit. S így jár az a nemzet, amelyik olyan vezetőket választ magának, akiknek még azt sem lehet elhinni, amit saját kézjegyükkel tanúsítanak.