(hol a pénz…)

Én nem tudom, felelhetek-e úgy a címben feltett költői kérdésre, hogy nálam nincs. Persze ez csöppet sem kielégítő válasz. Attól, hogy nálam nincs, még számtalan helyen lehet, sőt van. Az utóbbi tizenöt esztendőben sok honfitársunk meggazdagodott, míg másoknak ezzel szemben maradt a honfi bú. Következzen akkor egy másik kérdés: bal- vagy jobboldalon van-e a pénz. Szabad-e egyáltalán ilyesmit kérdezni. Hiszen a pénznek szaga sincs, nemhogy pártpreferenciája. Vegyünk elő – ha van – mondjuk tíz darab tízezer forintost. Ez a mennyiség ugyan nem reprezentálja a teljes választókorú bankjegy-populációt, de azért kérdésünket – miként ez a szakmai hírnevükre sokat adó közvélemény-kutatóknál szokás – minden célzatosság nélkül feltehetjük. Emígy: kedves Bankó úr/hölgy, ha nem ma lennének a választások, miként döntene: szoci, fideszes, SZDSZ-es, vagy MDF-es zsebben érezné-e jól magát? Kérjük, hogy döntését indokolja meg.
Ha a vizsgálódásunkat komolyan vesszük, s ha a valóságos tényállásra támaszkodunk, akkor tíz bankjegy közül kilenc valószínűleg azt felelné, hogy szoci és SZDSZ-es zsebbe kívánkozik.
Ez a kilenc döntését így indokolná:
1. Mint általában minden pénz, exhibicionista vagyok. És az üvegzsebben mutogathatnám magam. 2. Közismert tény, hogy a pénz pénzt fial. Én az általános trenddel ellentétben szeretnék utódokat. Élvezném látni, ahogy a kis tízezresek felnőnek, és ők maguk is fiakat szülnek. Ez egyedül lehetetlen. Olyan helyre vágyom tehát, ahol társakra lelek, s már megindult a fialás. 3. Mint tudjuk, az euróövezetbe kerülvén forint lévén elveszítjük identitásunkat. A duzzadó szoci zsebek minden bizonnyal hozzájárulnak ahhoz, hogy az euró magyarországi bevezetése eltolódjon. Részemről létkérdésről van szó. 4. A szoci zseb jó meleg, otthonos. Különösen akkor, ha a gazdi kormányon van. 5. Nem kell például attól tartanom, hogy second hand üzletekbe kerülök, vagy – ami a legnagyobb szégyen – egy olcsó kínai piacon vásárolnak rajtam valami bóvlit. 6. Szeretnék személyesen részt venni egy budai zöldövezeti villa megvásárlásában. 7. Kedvemet lelném abban, ha támogathatnám gazdám miniszterelnöki ambícióit. 8. Így senki sem nyomozna az eredetem után. 9. Szociálisan érzékeny vagyok. A tizedik, aki Fidesz közeli zsebbe óhajt vándorolni, döntését a következőképpen indokolná:
„Egyrészt, szuicid hajlamaim vannak. Másrészt, szeretem a nyilvánosságot. Fidesz közeli zsebben minden esélyem megvan rá, hogy nyilvánosságra kerülök, száz százalék, hogy az Élet és Irodalom tényfeltáró riportban számol be életutamról, leginkább ha már nem viselhetem Bartók képmását, az »Orbán vonzódik Szent Istvánhoz« szalagcímre vágynék, néhány utalással arra vonatkozóan, hogy a dolomit Tokajt fialt.” Nos, ha azt hiszik, viccelek, vizsgálják meg például a bal-, illetve jobboldalon ténykedő sajtómunkások anyagi kondícióit. S szenteljenek különös figyelmet egyes „független” tévészemélyiségek jövedelmi viszonyaira.
Rendkívül elgondolkodtató jelenség például az is, hogy a politikusokat a törvény vagyonnyilatkozat megtételére kötelezi, míg a pártok holdudvarához tartozó személyiségek gyarapodására a kutya sem figyel. Persze azt is el kell mondanom, hogy a piacgazdaság egyik legtermészetesebb velejárója a tőkefelhalmozás. Tehát általában nincs kifogásom a gazdagok ellen. Azzal azonban félig-meddig tisztában vagyok, hogy az élet sója: az irigység. A magyar populációt már hosszú idők óta ez az érzemény vezérli.
De ebben is van valami rendkívüli és csodálatos. A magyar baloldalt egyáltalán nem zavarja például Gyurcsány (és számos hozzá hasonló szociálisan érzékeny MSZP-s kötődésű újgazdag) hatalmas vagyona. Viszont az Orbán család összehasonlíthatatlan kisebb mértékű „gazdagodása” állandó témát ad a baloldalilag független szabad magyar médiának, s ebből eredően foglalkoztatja a „közvéleményt”. Hogy miért leli kedvét a populáció az egyik szemében a szálka keresésének, míg a másikéban a mestergerendára is fütyül, én nem tudom…