Kegyes halál

K U L T Ú R S O K K

Meghalt az „utolsó cowboy” Albániában. Az ország északi részén bujkáló 34 éves Riza Malajt nevezték így, aki évek óta sikerrel vette fel a harcot az őt üldöző hatóságokkal: egy rendőrőrs megtámadásával, gyilkossággal, fegyveres rablással vádolták, valamint azzal is, hogy csúnyán helybenhagyta Bajram Curri városának tanfelügyelőnőjét.
Riza Malaj életét a múlt héten mégsem rendőrgolyó oltotta ki, nem is valamelyik riválisa végzett a hírhedt betyárral: halászgatás közben érte a halál. Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy békésen pecázott volna, és eközben szenderült jobb létre a lator, hiszen nem horgászbottal vagy hálóval halászott, hanem dinamittal vadászott az áhított pisztrángra. Csak éppen elszámította a kanóc hosszát, és a dinamit nem a vízben, hanem az utolsó cowboy kezében robbant fel.
Talán ha rögtön egy tiranai klinikára viszik Malajt, meg tudták volna menteni a súlyosan sérült férfi életét, ám mivel már régóta körözték a haramiát, rokonai inkább a szomszédos, ENSZ-felügyelet alatt álló Koszovó egyik kórházát választották, ahol Malaj visszaadta lelkét teremtőjének.
Kétségtelen, az utolsó cowboyhoz másféle vég illett volna. Bár a dinamittal halászgató rablóvezér alakja minden bizonnyal jól megférne mondjuk Kusturica balkáni hőseinek panteonjában, azért mégis van az embernek valamiféle hiányérzete. Ez majdnem olyan, mint egy forradalmárnak „ágyban, párnák közt halni meg”. Igaz, a történelem gyakran tagadta meg hőseitől az utolsó grandiózus jelenetet, és sokszor olybá tűnik, mintha elveszett volna a forgatókönyv végének eredeti változata.
A kegyes halál.
Említhetünk persze olyanokat szép számmal, akikről azt mondhatjuk, úgy haltak, ahogy éltek. Hogy Hrabal galambok etetése közben zuhant ki az ablakon, hogy Tupak Shakur rappert fejbe lőtték, Trockij hátába pedig jégcsákányt állítottak Mexikóban – mindez némileg visszaadhatja egyesek hitét abban, hogy a világ mégiscsak színház, és nem kórház, ahogy T. S. Eliot látta.
Nagy emberek utolsó szavai feledtethetik az értelmetlennek gondolt véget. Ám ezekkel a szavakkal vigyázni kell. „Adieu, mes amis. Je vais la gloire” (Viszlát, barátaim, a dicsőség vár!) – mondta egyesek szerint Isadora Duncan színésznő, miután (?) sálja rácsavarodott egy száguldó gépkocsi kerekére és megfojtotta. Szép szavak valóban, de sehogy sem áll össze a kép. (Nagy emberek híres mondataival szemben egyébként sem árt az óvatosság: mindenki ismeri Ferenc József szavait, amelyeket a császár állítólag akkor ejtett ki, amikor meglátta az árvíz által letarolt alföldi várost: „Szeged szebb lesz, mint valaha” – tett ígéretet a város újjáépítésére a fáma szerint, de a jól értesültek úgy tudják, Magyarország megrökönyödött királya ekkor csak ennyit szólt tört magyarsággal: „Víz. Sok víz.”)
Másrészt vannak olyan furcsa halálokok – és ilyenekben a magyar történelmi hagyomány igencsak bővelkedik –, amelyek olyannyira banálisak, hogy a mai napig nem tudjuk megemészteni őket. Hogy a fél világot meghódító Attila királyt álmában egy orrvérzés terítse le, ez tág teret enged a különféle udvari intrikák sejtetésének, meg hogy Zrínyit vadkan nyársalja fel, nos ezzel a mai napig nem sikerült megbirkóznia a nemzeti tudatnak. E kételyben viszont tetten érhető az a vélekedés, hogy nem igazságos, ha a végzet nagy, tragikus sorsú embereknek teljesen értelmetlen, sőt komédiába illő véget szán. Az efféle, dramaturgiailag nem megfelelően lezárt színjátéknak is létezik görög előképe: emlékezzünk csak Aiszkhüloszra, akit a legenda szerint egy teknősbéka csapott agyon, miután az azt zsákmányul ejtő sasmadár – e ragadozók állítólagos szokásához híven – a magasból aláhullajtva kívánta összetörni prédája kemény páncélját. Csak éppen a tragédiaíró kopasz fejét nézte sziklának, amely megfelelt volna céljának.
Nem felelt meg.