(mi a dolga az ellenzéknek…)

Én nem tudom, hogy a Magyarországon zajló heves politikai küzdelem a demokrácia óhatatlan velejárója-e, vagy valami más. Szép hazánk Isten kalapján e tekintetben is sokáig bokréta volt, parlamentjében álmos nyugalom honolt, nagyjából az MSZMP politikai bizottsága is egyetértett önmagával, sőt a KISZ-szel is, bár a Párt ificsapata kommunistának neveztetett, míg a felnőttek szocialista munkásként definiálták önmagukat. Ez már előre jelezte a fejlődést: ha egy ifikommunistának benő a feje lágya, szocialistává alakulhat át, és így EU-konform lehet.
A mostanában tapasztalható, ha nem is vérre, de becsületre menő küzdelemnek nyilvánvalóan egy alapvető oka van: az ellenzék létezése. Tehát a viszály magva éppenséggel a demokrácia egyik alapelemében keresendő. A másik alapelem a szabad sajtó volna, de azzal nincs baj, a magyar média csak akkor ellenzéki, ha nem a szocialisták vannak hatalmon. Jelenleg a tömegkommunikáció az egyetlen erős bástya a kormánykoalíció csupa rés frontján, mondhatni, a balliberális sajtómunkások állják a sarat, akár Medgyessy, akár Gyurcsány a miniszterelnök, ők mindig Orbán Viktort tekintik egyetlen és kizárólagos ellenfelüknek. Itt hívom fel a figyelmet arra, hogy mihelyt a Medgyessy Pétert bíráló Fidesz helyébe (alattomban) az SZDSZ lépett, az addig makulátlan, árokbetemető és szakszerű miniszterelnök úgy tűnt el a süllyesztőben, mintha politikai korrektségéhez is kétség fért volna. Akkor a független sajtóorgánumok nem azt visszhangozták, hogy lám, az ellenségnek mégis igaza lehetett, ha végül saját tábora nyekkentette ki Medgyessyt, hanem azt, hogy a nehéz beszédű Péter még tán arra sem volt méltó, hogy szóleleményes utódjának saruját megoldja. Ez csak egy kis furcsaság a magyar demokrácia és sajtó történetében, a bukás nem volt elegendő indok arra, hogy a kritika jogossága akárcsak a legcsekélyebb mértékben igazolást nyerjen. A Fidesz továbbra is békétlen mumus maradt, akinek belepofázása nélkül a baloldali kormányok már rég a fejlett kapitalizmus, sőt imperializmus békés öblébe navigálták volna az ország hajóját.
Felvetődik tehát a kérdés: tulajdonképpen mi az ellenzék szerepe a parlamentáris demokráciákban. Már magával a megjelöléssel is problémák vannak. Az ellenzék, a nyelv logikája szerint, ellenez. Angliában találtak egy áthidaló megoldást: Őfelségének van kormánya, és ugyancsak Őfelségének van ellenzéke. Mivel mindkettő az övé, Őfelsége egyikre sem haragszik, mivel mindkettő a jó kormányzás szolgálatában áll. Az egyik úgy, hogy kritikát gyakorol, a másik úgy, hogy a bírálatok hatására korrigálja tevékenységének egyes elemeit. Őfelsége ellenzékének nincs hivatalos ellenzéke. Tehát ha egy kormány semmi egyébbel nem foglalkozik, mint az ellenzék bírálatával és lejáratásával, tulajdonképpen Őfelsége akaratával szembeszegül. Őfelsége pedig a hazát és a népet képviseli, szimbolizálja. Ezért bátran kijelenthetjük, hogy az ellenzék feladata a bírálat, a kormány hatalmának kordában tartása, a kormányé pedig, hogyan is lehetne másként: a kormányzás, az ország irányítása, a közjó minél magasabb szintre emelése, nem pedig a folytonos hátrafelé mutogatás és valamifajta általános kiegyezésért való agresszív nyivákolás.
Szögezzük le: Magyarországnak aktuálisan nem az a baja, hogy az ellenzék a munkáját végzi, hanem az, hogy a Medgyessy–Gyurcsány-kormány immár három esztendeje képtelen eleget tenni feladatának. Nyilván erre a sommás ítéletre vonatkozólag is feltehető egy kérdés: lehetséges-e, hogy a koalíciós kormány egyetlen jó lépést sem tett, tehát soha sem dicsérhető? Ha egy futballista ötször luftot rúg, és hatodszorra eltalálja a labdát, a meccsről tudósítók aligha ezt a hatodikat emlegetik, vagy netán azt, hogy négy évvel azelőtt az ellenfél egyik csatára sípcsonttal találta el a labdát.
Biztosra vehető: nem azért mennek rosszul a dolgok jelenleg, mert az ellenzék kritikát gyakorol.
Hogy nem volna-e helyénvaló végre a magyar sajtónak is ráébrednie igazi feladatára, én nem tudom…