Pongrátz Gergelynek hívták, a hazájáért élt, aztán most meghalt. Ötvenhat, Corvin köz, távollétében halálos ítélet, harmincvalahány év messze a hazától – amiért harcoltál, amiért ott feküdtek bajtársaid a háromszázegyesben, arccal lefelé temetve.
Elment Gergő – a Bajusz –, a Corvin köz parancsnoka. Egy legenda, akiért a harangoknak kell majd szólniuk. Már csak azért is, mert méltatlanul elhallgatott szereplője volt a magyarság forradalmának. Pedig egy mítosz… Aki az orosz invázió után napokkal is ott állt a barikád túloldalán, utolsó töltényig lőtt. A költőt idézem: „Mindent megtettünk, amit / Kívánt a becsület… / Tízannyi volt az ellen, / Győznünk nem lehetett…” Pongrátz Gergő is írhatta volna ezt Petőfi helyett, a helyzet csaknem ugyanaz: jön a muszka, és porlik a magyar…
Egyszer nálam is volt Gergő, hosszan beszélgettünk, alkoholt nem ivott, mondta, örmény származású, de ettől még nem kereskedő, csak szabadságszerető ember, mint Bem apó, aki mindig ott bukkant fel, ahol az önkényből elege volt a népnek. Egy örmény–magyar vagy magyar– örmény a szabadság panteonjából. És ebben nincs semmi rendkívüli, Arad tizenhárom vértanújából talán csak négy a magyar. Gesztenyepüré volt a desszert azon a találkozónkon, ettől Gergő nagyon elérzékenyült, később elmondta, ez a kedvence, hogyan találtuk ki, nem is érti.
Nehezen tudtam összerakni a Corvin közi Bajuszt a cukrászdalátogató Gergővel. Érző ember volt. Borzasztóan dobogott a szíve, a megrendítő mondatokkor el-elsírta magát. De ezek a könnyek férfikönnyek voltak, egy kemény, valódi emberéi, akit Pongrátz Gergelynek hívtak.
origo.hu
Menekül a Tisza, tüntetik el a nyomokat, de már késő
