Messzi Párizs

Amilyen gyorsan csak lehet, széles körű felmérést kellene végezni Franciaországban, azt tudakolva a hatszögletű ország lakosaitól, pontosan milyen ismereteik is vannak a vasárnap elutasított európai alkotmányról, s mi motiválta őket, amikor a szavazófülke magányában megnyomták az oui vagy a non gombot.
Valószínűleg sokan nem vallanák be, hogy leginkább a kormányból való kiábrándultságuk miatt és a növekvő munkanélküliség közepette felbukkanó, egyre nagyobb számban feltűnő közép-európai szakembertől félve mondtak nemet, az azonban biztos, hogy közvetett tiltakozásukkal a franciák igen komoly üzenetet küldtek az emberektől immár túlságosan eltávolodott Európai Unió számára. Tették ezt annak tudatában, hogy az elutasítás révén a büszke Párizs biztosan sokat veszít tekintélyéből, s igencsak meggyengülhetnek az ország nemzetközi pozíciói is.
A franciák azonban tisztában voltak vele, hogy mi a tét. Négy felnőtt közül három napi szinten foglalkozott a kérdéssel (szavazni is elment), fiatal és öreg egyaránt rendszeres vendége volt a különféle kampányrendezvényeknek, a tévéműsorok pedig már hetek óta nem szóltak szinte semmi másról, mint a referendumról. A franciák döntése nem feltétlenül kedvez a világversenyben egyébként is lemaradó vén kontinensnek, Közép-Európa számára pedig kifejezetten kedvezőtlen lehet, Párizs azonban összességében mégiscsak a demokratikus és felelősségtudó politikai gondolkodás iskolapéldáját adta.
Nem az eredményből következik egyenesen, de Franciaország megmutatta, hogy lehet fontos, az egész nemzetet érintő kérdésekre a haza érdekeit figyelembe vevő, a mindennapos pártpolitikai csatározásokon felülemelkedő válaszokat adni. Hiába fűrészeli például Chirac elnök alatt nap mint nap a trónt a szintén jobboldali s jelenleg még „csak” pénzügyminiszter Nicolas Sarkozy, az alkotmány kérdésében mégis képesek voltak egyforma – támogató – álláspontra helyezkedni. A szocialisták pedig támadják bármilyen hevesen is egyébként a hétköznapokon a konzervatív kormányt, tagságuk hatvan százaléka mert bátran kiállni a nép elé, s azt mondani, szerintük is az a jobb az országnak, ha az igenek nyernek. S mondjon bárki bármit, „mi elsősorban nem szocialisták, hanem franciák vagyunk!” – harsogták akkor is, amikor ügyük már egyértelműen vesztésre állt.
De Párizs nemcsak ezért tűnik oly nagyon távolinak innét, Budapestről. Érdekes lenne, ha képzeletbeli kérdezőbiztosaink útra kelnének, eljönnének egészen a magyar fővárosig, s újra feltennék a kérdést, ki mit tud az alkotmányról, miért szimpatizál, netán irtózik annak esetleges életbelépésétől. Tudja-e, hogy a – számos fontos értékről egyébként nem rendelkező – szerződés révén (elvileg) alapjaiban változna meg többek között a jogrend, átalakulna a döntéshozatal, megnőne az Európai Parlament befolyása, idővel közös adópolitika létrehozására nyílna lehetőség? Néhány kérdés elég lenne, hogy rájöjjünk, az emberek többségének sejtése sem lehet minderről, hiszen a kormány a fejünk felett döntött, amikor az alkotmányt – megint csak a Nyugatnak való állandó megfelelési kényszertől hajtva – pillanatok alatt átvitte az Országgyűlésen. Aligha járunk tehát távol az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy a magyar emberek jelentős része csak a francia népszavazás – némi túlzással – világot megrengető híre nyomán hallott először az alapdokumentum létezéséről.
A történtek persze még nem feltétlenül jelentik azt, hogy hazánkban is népszavazást kellett volna kiírni az alkotmányról, a kapkodás azonban újabb tanújelét adta annak, hogy a kormány kifejezetten élvezi, ha a lakosságnak még csak sejtése sincs arról, miként döntenek róla, helyette, felelőtlenül.