Nagy-nagy koalíció

A kommunista apparátus szakértelmének szívósan ostoba és hazug mítosza jut eszembe Berecz Jánosról, pedig lépten-nyomon azt akarják elhitetni velem, hogy az egykori MSZMP-s tótumfaktum minő művelt, felkészült, pengeeszű, értelmes, intelligens ember. Személyesen nem volt szerencsém a nevezett úrhoz, általam ismert életműve viszont nem támasztja alá a rajongó véleményeket. A sokat emlegetett Ellenforradalom tollal és fegyverrel 1956 című történelmi rágalomgyűjteménynél születtek rosszabb és érdektelenebb művek is a témában, de igaztalanabbak aligha. Hiszen Berecz már a hatvanas évek végén is birtokában volt minden lényeges információnak a forradalomról, de a tudós kutatótól joggal elvárható tárgyilagosságnak nyomait sem lehet felfedezni könyvében. Persze az 1985-ben megjelent Folyamatosság és megújulás az MSZMP politikájában című dialektikus merengése sem egy intellektuális kaland, még a mazochista hajlamú olvasók számára sem.

Az elméleti csőd mellett a gyakorlatban sem alkotott maradandót. A szocializmus alapjainak lerakása után a fejlett szocializmus felépítéséért, a kommunizmusba való átmenetért dolgozott, szerencsére ezek társadalmi realitása csak bágyadt emlék ma már, bár zagyva gondolatcsírái sokak zsigereibe befészkelték magukat. Berecz KB-, majd PB-tagként, ideológiai titkárként több volt mint egyszerű szem a nemzetet béklyózó láncban, sikertelensége áldás az országra, gyárthatnak bár utólagos legendákat, hogy a rendszerváltozáshoz vezető folyamaton lendített nagyokat, avagy kerékkötője volt annak. Még azt sem mondhatjuk, hogy a változások után bölcsen visszavonult a politikától, hanem rossz lóra tett, és szép csendben kihullott a közéletből. A Népszabadságban május 13-án megjelent, Könyörgés című eszmefuttatást nem a szerző egykori, szomorú szerepe minősíti, mert ha Berecz makulátlan szűz lenne a politikában, írása akkor is hiteltelen volna. A nagykoalícióról felvetett ötlete, megeshet, sokak tetszését elnyeri, de a naiv és – furcsa ezt leírni egy képzett társadalomkutatóról – dilettáns, önjelölt „politikusok” bevett elképzelése, a tizenöt éve jól-rosszul működő polgári demokrácia teljes félreértésén alapul.

Nem az a baj, hogy a potenciális partnerek kígyót-békát kiabálnak egymásra, láttunk már cifrább szövegeket is, hanem az, hogy a két meghatározó erejű nagy párt az állítólagos, közös mutyizások ellenére is gyökeresen más célokat, értékrendet, jövőképet, másfajta érdekeket képvisel. Feltehető, hogy egy nagykoalíciós összeborulás esetén békésebbé, visszafogottabbá válnék a parlamenti hangnem, de az ellenségeskedés, az „anyázás”, a megosztottság nem szűnne meg, csak éppen a koalíción belül tombolna. Mivel annak veszélye is fennáll, hogy csak a két nagy párt kerül be a parlamentbe, a nagykoalícióval a törvényhozás ellenzék nélkül maradna. Megszűnnék a hatalom parlamenti kontrollja, még rosszabb és használhatatlanabb törvényeket alkotnának, s észrevétlenül egy újabb kontraszelektált elit diktatúrájának kellős közepén találnánk magunkat.

Gyalázat, hogy a nemzeti érdekre a parlamenti pártokat figyelmeztetni kell, pedig az előbbre való, mint a hatalmat biztosító pártos, partikuláris érdekek összessége, de pont az egykori ideológiai titkár tudhatná, az előd- és utódpárt által hangoztatott szocialista – mostanság felelős hazafiság nevű – agyrém mennyi rombolást végzett és végez a magyarság nemzettudatában. Nemcsak az SZDSZ nemzetfelfogása alkalmatlan a magyarság érdekeinek megjelenítésére, az őket szocializáló tanítómestereiknek, a hirtelen szociáldemokratává vedlett bolsevikoknak is soha meg nem bánt, megbocsáthatatlan bűneik vannak e téren. Elképzelhetetlen, lehetetlen, kizárt, hogy a két oldal egyformán ítélje meg a nemzeti érdek eszmei és gyakorlati képviseletét, ezért a nagykoalíció nemcsak az ellenzéktől fosztaná meg a parlamentet, hanem a demokrácia lényegétől, a népképviselettől is. Éledezzenek bár langyos és szépelgő kádárista nosztalgiák, nem lehet visszanépiesíteni a demokráciát.