Zolika

Ha már annyit beszéltünk az elmúlt napokban Józsikáról, aki egyáltalán nem kisgyerek, hanem egy jól megtermett, izmos fiatalember, akkor beszéljünk most Zolikáról, aki valóban kisgyerek, zenei általánosba jár, származását nézve félcigány, és zongoravirtuóz.
De tartsunk sorrendet. Történt, hogy az ország egyik leghíresebb cigányprímásának a fia beleszeretett a meseszép falusi magyar leányba. A tündérmesékben ez úgy van, hogy a híres cigányprímás komoly zenész fia elveszi a meseszép falusi leányt, gyerekeik születnek, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Persze hogy nem így történt. Úgy történt, hogy a cigányzenész família, akik, mint tudjuk, arisztokratái közösségüknek, úgy dönt, „magyar paraszt” be nem tolakodhat az ő köreikbe. Egy magyar lány nem alkalmas, nem méltó arra, hogy hosszabb ideig boldoggá tegyen egy cigány fiút. Tulajdonképpen mindegy, kit vesz el az ifjú, csak cigány legyen. Öt évig tartott a marakodás, volt benne fenyegetés is, hogy ez lesz meg az lesz, ha a leány nem hagyja békén a fiút. A szerelem egy darabig kibírta a nyomást, a fiú biztatta a leányt, hogy majd ha külföldre megy dolgozni, akkor lassan lecsillapodnak a kedélyek. Darabig együtt is éltek, és abban hiba nem volt. De a harc nem csitult, különösen az anyósjelölt bizonyult szívósnak. Többször megkereste a menyjelöltet, és nyomatékosan közölte: soha, de soha magyar az ő családjukba be nem furakszik. Magyarázatként hozzátette, hogy egy cigány feleség maximálisan kiszolgálja az ő urát, nem úgy, mint a magyarok, akik bezzeg nem.
A meseszép magyar lány teherbe esett. És itt vesz csúnya fordulatot a történet. A fiú meghátrált, hatott a fenyegetés, hogy nincs kocsi, nem lesz lakás, és nyilván számot vetett azzal is, mekkora kirekesztés vár rájuk a további életükben. Lelépett, majd néhány év múltán nagy lakodalommal fűszerezve elvette a rangban hozzá illő cigányleányt, ahogyan azt a képes hetilap hírül adta. A meseszép magyar leány számot vetett életével, és úgy döntött, bármi történjék, megszüli a gyerekét. Zolika beteges kisfiú volt, állandó munkát nem lehetett vállalni mellette, így az édesanya alkalmi, kisegítő, fizikai munkából tartja el Zolikát és magát. Kínosan ügyelt arra, hogy a gyerek ne érezze az apa hiányát, mondhatni egy célja volt: ketten is jól érezzék magukat csorba kis családjukban. Semmiképp nem akarta, hogy a gyerekben felébredjen a kíváncsiság az apja és a zene iránt. Az előbbi sikerült, az apa kétéves korában megnézte, hozott neki egy macit, és aztán többé nem jött. De a zene! A kisfiú már az óvodában is hangszerekért könyörgött. Előbb elfütyülte a dalokat, majd lejátszotta őket. Hamar kiderült, a vér nem válik vízzé, Zolikának abszolút hallása van, a zene és Beethoven érdekli a legjobban a világon. Zeneiskolába jár, átiratokat készít, emelt szintű vizsgát tesz, ha rajta múlna, egész nap a zongorát nyüstölné, saját szerzeményei vannak, és most az iskola záróhangversenyére készül. Ja, a zongora. Az édesanyja szerény keresetéből nem is álmodhatott volna újról, ezért kéz alatt százötvenezer forintért vettek egyet. Havi tízezer forintos részletekre, de a gyerek boldog, ha leül mellé. Hogy bántották-e Zolikát valaha is, mert cigány? Nem, de az is igaz, hogy az ilyen-olyan roma felzárkóztató programok szele sem érintette meg őket. Semmi ösztöndíj vagy némi pénzbeli támogatás, mondjuk a zongora megvásárlásához. Igaz, az édesanya nem jár segélyek után. A cigányprímás nagypapa azt nyilatkozta valahol, csak azt sajnálja, hogy nincs fiúunokája. Jelentem, van, és, ha elfogadná, büszke lehetne rá.