Egyenlő mércével kellene mérnünk

Elképzelhető-e, hogy a német érzékenységre tekintettel valahol ne ítéljék el a náci népirtást? Idén – amikor a zsidó holokauszt hatvanadik évfordulójáról az egész világon megemlékeztek – a magyarországi örmény közösség azzal a kéréssel fordult a magyar parlamenthez, hogy foglaljon állást az örmény holokauszt kérdésében, ítélje el a kilencven éve történt, a későbbi náci és kommunista holokausztot előrevetítő népirtást. A kezdeményezés a „török érzékenységre” tekintettel lévő koalíciós pártok képviselőinek köszönhetően az emberi jogi kisebbségi és vallásügyi bizottságban megfeneklett, nem kerülhetett a parlament elé sem. Szászfalvi Lászlóval, a bizottság elnökével, a Fidesz országgyűlési képviselőjével arról beszélgettünk, vajon meddig tartható a kettős mérce. Milyen következményei vannak, ha a gazdasági és politikai érdekek rendszeresen felülírják az alapvető morális szempontokat?

Halálmenetek, csontvázzá soványodott kitelepítettek hullahegyei, vérvád, tömeges kivégzések, égő városok, a kulturális örökség megsemmisítése – szisztematikus népirtás, faji alapon, a náci genocídium előtt harminc évvel. Az örmények szerint másfél millió áldozatot követelő Törökország által elkövetett népirtásra a világ ma sem akar emlékezni. Törökország tagad, és a morális felelősség alóli kibúváshoz sokan asszisztálnak az emberi jogi kérdések tekintetében egyébként ultraérzékeny államok közül is. Nagy a veszélye, hogy Magyarország is a „farizeus” országok sorát fogja gyarapítani, ugyanis az örmény holokauszt elítélésének kérdése még csak nem is juthatott a magyar parlament elé. Hogyan lehetséges ez?
– Számomra is megdöbbentő volt ez a fordulat. Az örmény kisebbségi önkormányzat Szili Katalin házelnökhöz fordult, aki felkérte az emberi jogi és kisebbségi bizottságot, hogy készítse el az országgyűlési határozat tervezetét. Azt gondoltam, hogy sima ügy lesz, hiszen a zsidó, a roma holokauszt – sőt még az ukrajnai, Sztálin által elkövetett népirtás kérdésében is – teljes volt a négypárti egyetértés. Amikor elkezdtünk az üggyel foglalkozni, úgy tűnt, hogy az örmények esetében is így lesz. Aztán belépett a képbe a külügyi apparátus. Törökország megkereste a külügyet, hogy ne szülessen elítélő határozat… Ettől kezdve a kormánypárti képviselők obstruálták a kérdést. „Egyelőre ne foglalkozzon vele a bizottság” – ez volt a hozzáállásuk. A munka teljes mértékben lehetetlenné vált. A szituáció több mint kellemetlen volt, hiszen maga a házelnök, Szili Katalin kérte fel a bizottságot a határozattervezet elkészítésére…
– Az Európai Unió fundamentumát éppen az emberi jogok minden körülmények közötti tiszteletben tartása adja. Magyarország az unió tagja. Az Országgyűlés viszont hallgatásával – mondhatni – pártfogásába vesz egy népirtást…
– Az Európai Parlament még 1987-ben határozatban ismerte el és ítélte el az örmény genocídiumot. 2001-ben az Európa Tanács közgyűlése szintén így tett, de elítélte az örmény holokausztot többek között Kanada és Franciaország is. Nekünk, magyaroknak már történelmünk okán is erkölcsi kötelességünk lenne az üldözött kisebbségek melletti mindenkori határozott kiállás, a velük való szolidaritás. Ehelyett homályos politikai, nagyhatalmi érdekek mentén kisstílű helyezkedés folyik…
– Pedig a szocialisták – de főképp a szabad demokraták – a legtöbbször mindenféle egyéb érdeket határozottan alárendelnek a „liberális, demokrata” emberi jogi dogmáknak. Úgy látszik, bizonyos kérdésekben kiállásuk mégsem ennyire rendíthetetlen… Mi lehet ennek az oka?
– Nem tudom. Nyilván a régi, zsigeri beidegződések is szerepet játszanak. Itt van például a tibeti kérdés. Ezzel is úgy jártunk, mint az örmények ügyével. Kezdetben négypárti konszenzus alakult ki a bizottságban a kínai agressziót elítélendő. Ilyen tartalmú állásfoglalást hozott korábban az Európai Parlament is. Aztán ismét színre lépett a hazai külügyi apparátus, az SZDSZ-es képviselők kitartottak, de a szocialisták meghátráltak az apparátus nyomása előtt. Mindig volt valami kifogás, ami miatt tiszteletben kellett tartani a „kínai érzékenységet”. Éppen Kínába utazott valaki tárgyalni, vagy éppen onnan tért haza… Pontosan mint Törökország esetében. Pedig az örmény holokauszt, aminek során másfél millió – török források szerint „csak” háromszázezer – embert mészároltak le üzemszerűen, a sztálini és hitleri népirtásokat megelőlegező, figyelmeztető tragédia volt. De a világ nagyhatalmai „taktikai okokból” nem nagyon figyeltek oda rá. Most a törökök azt mondják, üljenek össze független történészek, és tárgyalják meg, mi is történt valójában. Vajon mit szólna a világ, ha a zsidó, illetve a roma holokauszt kapcsán kezdenénk el „történészkedni”? Morális szempontból lehet-e különbséget tenni az áldozatok száma szerint? Ez a gondolkodásmód súlyosan sérti az emberi méltóságot. Egyenlő mércével kellene mérni. A magyar Országgyűlés az örmény népirtásról való méltó megemlékezéssel, szolidaritásának kinyilvánításával hozzájárulhatott volna a megbékéléshez. Vannak olyan ügyek, amelyek megítélésekor a képviselőknek, a parlamentnek a napi politikai aktualitásokon felülemelkedő, autonóm döntéshozó testületként kellene megnyilvánulnia – akár a kormány elvárásaival is szembefordulva. Úgy tűnik, nálunk ez még nem működik.
– Az örmény holokausztot elítélő határozat az évfordulóra nem kerülhetett a parlament elé. Van-e esély ön szerint arra, hogy a koalíciós pártok megváltoztatják álláspontjukat?
– Bízom benne. Az emberi jogi bizottság nem vette le végleg napirendjéről a kérdést. Az ősz folyamán, ha egy kicsit megkésve is, talán megszülethet ez a határozat. Mint bizottsági elnök a legfontosabbnak azt tartom, hogy az emberi jogok tekintetében minden körülmények között mérjünk egyenlő mércével, de hogy ez megvalósuljon, még sokat kell dolgozni. Le kell győzni a rossz beidegződéseket. A mi bizottságunk viszonylag békésnek mondható: sokszor nem értünk egyet, de azért minden tagunk elkötelezett az emberi jogok tekintetében.
– A hazai, tradicionálisan jogvédőnek tartott balliberális pártok Janus-arcú emberi jogi politizálása mintha összecsengene bizonyos globális trendekkel. Az örmény népirtás megítélésében az Egyesült Államok, az emberi jogi etalon, amely állam fegyverrel is küzd a demokratikus értékekért, Törökország álláspontját képviseli, Ankara fontos NATO-szövetséges. Izrael, amely állam éppen a zsidóüldözés tragédiáját követően jöhetett létre, szintén tagadja az örmény holokausztot. Németország számtalanszor követte meg az egykori német bűnök miatt a zsidóságot, szintén a török „holokausztrelativizáló” álláspontot osztja. Tudjuk: állampolgáraik között nagy számban képviseltetik magukat a törökök. Eközben az emberi jogok, kisebbségi jogok megsértése legitim ok mondjuk egy ország szétbombázására. A farizeusok jutnak az ember eszébe…
– A kétarcúság tagadhatatlanul jelen van az egész világon. Az emberi jogok standardjai elméletben a demokratikus társadalmak fundamentumai. Ám a gyakorlat során a gazdasági, politikai, nagyhatalmi érdekek mentén csorbulnak. Az „érdek” gyakorta sajnos felülírja a legfőbb értéket. A legnagyobb kihívás az – az Európai Unióban is –, hogy hogyan tudjuk megvédeni, érvényesíteni az emberi jogokat a folyamatos gazdasági, politikai nyomás ellenében. Tibet az „állatorvosi ló” esete, jól megmutatja az anomáliákat. A tudathasadásos állapotot modellezi a százezrek életét tönkretevő Benes-dekrétumok ügye is: a kollektív bűnösség elve elvetendő, ez nem lehet vitatéma. Mégis, mit látunk? Az emberi jogokra oly kényes Európai Unióban tagok lehetnek olyan országok, amelyekben a mai napig érvényben vannak ezek a passzusok. És amikor az ENSZ emberi jogi bizottsága napirendre tűzi az ügyet, éppen a Magyar Köztársaság hátrál ki a kérdés megtárgyalása mögül – annak ellenére, hogy kutya kötelessége lenne a meghurcolt felvidéki magyarság érdekeinek védelme. Ha ez nem így történik, az unión belül is nagyobb súllyal lehetett volna fellépni a németeket, magyarokat etnikai alapon megbélyegző dekrétumok ellen. Kérdés: meddig lehet ezt folytatni, hol a határ? A politikai, szellemi erőket meddig lehet a megalkuvásra rávenni? Mit kezdünk a globális demoralizáló hatással, ami az elmélet és a gyakorlat folyamatos ellentmondásából következik?