Marik és magyarok

Finnugor riadóláncon érkezett a hír: vasárnap föld alatti kongresszust tartottak távoli nyelvrokonaink, a marik. Pontosabban szólva az etnikai kongresszus nem a föld alatt volt (noha az angol nyelvű sajtóközleményükben az „underground” kifejezés szerepel), hanem az erdőben. A mari nép igazán természet közeli, természetszerető náció – annyira azonban nem, hogy fiai és lányai önszántukból Isten szabad ege alatt hányják-vessék meg közös dolgaikat. Rákényszerítette erre őket a rendszer, amiben élniük adatik, valamint a fölöttébb heterogén Orosz Föderáció, amely ezt a kisebbségellenes rendszert befogadja és tolerálja. A mari etnikumnak ez már a második kongresszusa volt. Az elsőt a változatosság kedvéért urbánus környezetben: az utcán, géppisztolyos rendőröktől körülfogva ejtették meg 2004 decemberében. Most a marik számára jeles napnak számító dátumra, június ötödikére időzítették titokban szervezett összejövetelüket a Mari Ushem kulturális szövetség közreműködésével, s az odamerészkedő bátor újságíróknak is az erdőben tartottak tájékoztatót.
Nincs tévedés: ez nem Robin Hood kora, hanem a XXI. század. A marik szóvivői szerint azonban a konspirációra és az óvatosságra minden okuk megvan. A Leonyid Markelov elnök rendszerét határozottan elítélő küldöttek felhánytorgatják Mari El vezetőjének, hogy politikája etnikai és gazdasági káoszhoz vezetett, s a kulturális és társadalmi életet egyaránt destabilizálta. Etnikumot etnikum ellen uszított, a rövidet leginkább a mari kisebbség húzta, akiknek csekély vigasz, hogy mint őslakókról róluk van elnevezve az autonóm köztársaság. Mesterségesen szeparálják a különböző népcsoportokat, közöttük gyakran a hatóságok gerjesztenek villongásokat. A mari nemzetiségű polgárokat nemcsak más etnikumok fenyegetik, de a rendfenntartó erők által is rendszeres fizikai atrocitásoknak vannak kitéve. Magyarán: ott és az veri meg őket, akinek eszébe jut. A rendszer a marikat nacionalizmussal vádolja, holott ők csupán épp annyi emberi és kollektív jogot akarnak, mint bármelyik más ott élő népcsoport, beleértve az oroszokat is. E jogok biztosításáért cserébe semmiképp sem akarják azonban feladni identitásukat, kultúrájukat, senkinek nem ártó szokásaikat, finnugor nyelvüket. A kongresszus elítélte azt a hatósági hisztériakeltést is, amelyet az váltott ki, hogy az Európai Parlament határozatban ítélte el a Mari El Köztársaságot az etnikai indíttatású erőszakért és az emberi jogok megsértéséért. A marik ügyén azonban ez a nyomásgyakorlás a gyakorlatban vajmi keveset lendít: jóval többet remélnek a velük rokonszenvező felvilágosult moszkvai értelmiségtől, továbbá a finnugor népek szolidaritásától és európai érdekérvényesítő képességétől.
Ez utóbbi azonban megér egy misét. Míg ugyanis a mari rokonok érdekében a nemzetközi fórumokhoz intézett petíciókon a finnek és észtek képviseletében hemzsegnek a miniszterek, a házelnökök, a volt és jelenlegi államfők; magyar részről két kiváló finnugrista tudóst találunk az aláírók között: a volt helsinki és tallinni nagykövet Jávorszky Bélát és Pusztay János professzort. Vajon hol van ilyenkor a magyar kormány, hol van a külügy? Az még csak hagyján, ha a figyelmük önszorgalomból nem terjed ki oroszországi rokonaink sanyarú sorsára – de hogy létezik az, hogy az Európai Parlament határozata sem érte el az ingerküszöbüket? Pedig könnyű belátni: ha az Orosz Föderációban verik a marikat, az körülbelül olyan, mint amikor a Vajdaságban verik a magyarokat. Ez is őslakosság, az is; ez is diszkrimináció, az is; ezt is, azt is elítéli a kényes ízlésű Európa. Vagy talán az a baj, hogy a vajdasági magyarok iránt sincs meg az elvárható empátia? Pedig ők még csak nem is kényszerülnek az utcára kongresszusozni, nem is szólva a susogó erdőről. Legalább Gyurcsány Ferencnek eszébe juthatott volna egy keresetlen gesztus, amikor Moszkvában járt: igazán megköszönhette volna Putyinnak, hogy felszabadították a marikat.