Péter-Pál

Nem is volt olyan rég, amikor a búzát még életnek nevezték szerte a Kárpát-medencében. Betakarításának épp- úgy megvolt a maga misztériuma, mint a vetésének. Tisztelet és örömteli reménykedés övezte Szent Péter és Pál napját, amikor a hagyomány szerint a gabona töve megszakad, a szőkülő kalászok megérnek a betakarításra. Péter-Pál dologtiltó nap volt, a munkára való testi-lelki felkészülés ideje. Az aratást aztán Sarlós Boldogasszony napján, kalapjukat megemelve, imádsággal kezdték a régiek, a pap által megszentelt kaszával.
Manapság a gabonáról már nem az élet kenyere jut eszünkbe, hanem a „búzabomba”, melynek hatástalanítása a mindenkori agrárminiszter elsődleges feladata. Idén is igen jó termésre számíthatunk, úgyhogy nagy a baj. Mint ahogy nagy a baj akkor is, ha az aszály, a belvíz, a mostoha időjárás miatt nem terem elég gabona, vagy ha csak annyi terem, amennyi a szokásos. Intervenció, kvóta, túltermelés, versenyhátrány – repkednek a szakkifejezések a hírekben. A laikus mindebből azt érzékeli: ha sok a búza, ha kevés, évről évre rosszabb és drágább a kenyér, a kifli, a zsömle. És nem érti az egészet. Hogyhogy Kárpátaljára jár át a határ menti szegény magyar lisztért, mert ott jóval olcsóbb? Hogyhogy minden trianoni utódállamban ízesebb és kevesebbe kerül a kenyér, mint nálunk, miközben hegyekben áll a jó minőségű gabona az országban? A gazdák Péter-Pál közeledtével egyre idegesebbek, s mostanság leginkább káromkodnak. Meddig viselhető el, hogy az egész évi munkának inkább anyagi hátrányai vannak, mint előnyei? Hogy még azért a kis pénzért is küszködni kell – tüntetni, könyörögni, gazsulálni –, ami járna? Hogy hiába kiváló minőségű a termény, eladhatatlan? Hogy még a raktározása is gondot okoz?
Már az Antall-kormány alatt megkezdődött az EU-csatlakozás jegyében a magyar állattenyésztés felszámolása, annak idején tízezer forintot adtak egy levágott tehénért. Ha nincs állattenyésztés, nincs mivel feletetni a gabonát. A két egymásra utalt ágazat egyensúlya már akkor megbomlott. Azok az állattenyésztők, akik kitartottak, az uniós csatlakozás után eljutottak a „bot végére”, a magyar sertés, a magyar tej, a magyar csirke nem versenyképes – árad az országba az agyontámogatott EU-s és ázsiai hulladék, potom áron: a magyar állattenyésztés további csökkenése várható, ami kihat a földművelésre is. A gödröt az elmúlt 15 év hibás döntései ásták meg: ha most jönne valaki, és azt mondaná, megveszi minden elfekvő gabonánkat, ki sem tudnánk szállítani az országból. A MÁV-ot is sikerült úgy leépíteni, hogy ma már nincs erre szállítókapacitás. Maradtak a dunai uszályok, csak hát a Dunának kötött a „nyomvonala”. S nincs már magyar tengerhajózás sem. A szállítás drága, a támogatás feleannyi, mint az uniós versenytársaké… – de erről nem a magyar gazda tehet, nem ő a versenyképtelen. A helyzet súlyosságát jelzi, hogy ma már mind a négy parlamenti párt szakértői között akadnak olyan meghatározó egyéniségek, akik figyelmeztetnek az agrárium, a vidék átfogó vészhelyzetére, arra, hogy tragikus következményei lesznek, ha minden így megy tovább.
Annak idején a kenyér szentség volt, Péter-Pál napja pedig ünnep. Hogy egyszer megint így lesz, csak remélhetjük. Ahhoz, hogy így legyen, felelősen, okosan politizáló kormányra van szükség. Jövő Péter-Pálra.