Ha én zenész lennék…

Valaha volt egy Sziget, ami a zenéről szólt, meglehetősen hangosan. Míg Óbuda a Jó ebédhez szól a nóta típusú zenei kultúrát már reggel hatkor terjesztő lakói polgármesteri segítséggel megküzdöttek az Operaház jelenlegi tanácsadójával, a valaha volt munkásnegyed fiatal lakói elégedetten konstatálták, hogy a szomszédba hozták a rock and rollt.
És működni kezdett. Aztán, ahogy Európa közepe is csalatkozott a globális tutihoz, ahol a rock and roll nem tilos, cserébe viszont ugyanolyan áru, mint az intelligens mosópor és a zacskós leves, a Szigeten, mint ahogy az összes fesztiválon, megjelentek a multik. Fokozatosan szivárogtak be, mert mindig így csinálják (tudjuk, hogy pénz nélkül nincs zene, még Patti Smith és Nick Cave sincs pénz nélkül), mindenesetre az idén már az egyik bevásárlóközpont is kilobbizta magának a helyet, és arra tippelünk, hogy a Kell egy hét együttlét szlogen égisze alatt jövőre valamelyik gyorsetető, egy irodaház és néhány benzinkút meg bank is felépül bent, a színpadok között.
Amiben csak az a gáz, hogy az egész rock and roll és összes mutációja arról szólna, hogy hogyan másszunk ki abból a világból, amelyben a bevásárlóközpontok, a gyorsetetők, a bankok és a kereskedelmi televíziók diktálják az ütemet.
Vagy a jelenlegi fesztiváloknak nincs tehát közük a rock and rollhoz, vagy ha van, akkor a rock and rollnak nincs már köze önmagához, mert minden forradalom konszolidálódik egyszer, és főleg a majdnem győztes forradalmak szeretnek vesztessé konszolidálódni…
Ha valaki meg jobban ért vizuálisul, nézze meg a MasterCard hirdetését.
Egy gitár van rajta, a húrjai alá csúsztatott bankkártyával, mert „Ennyi kell egy őrületes Sziget-bulihoz”, továbbá „a buli akkor kezdődik, amikor bankkártyáddal elindulsz a Szigetre”.
Ha én zenész lennék, most üvöltenék, és azt üvölteném, hogy rohadtul itt van az ideje egy újfajta rock and rollnak.