Médiaháború

Kicsit ünneprontó lesz ez az írás. Mert az, hogy a nemzet, a köztársaság, a tetszhalott állapotából ’89-ben feléledt politikai közösség ünnepe volt a tegnapi nap, vitán felül áll. Két kiváló férfiú váltotta egymást egy puritánságában is méltóságteljes ceremónia keretében a legfőbb közjogi méltóság tisztségében. Sólyom László már beiktatása pillanatától megkapja azt az életútjával megszolgált tiszteletet a közélet minden fontos szereplőjétől, amit a nemzet képviseletére hasonlóképpen méltó Mádl Ferenc maradéktalanul csak távozása közeledtével élvezhetett. (Talán egy megértő, szelíd mosoly is átsuhant a volt államfő arcán, amikor annak az embernek a méltató szavait hallgatta, aki hagymázas látomásaival viaskodva egykor a fideszes árnyékállam tisztségviselőjének bélyegét próbálta a homlokára sütni.) Jó érzés tudni, hogy a köztársaság elnökének intézménye a következő öt évben is a jogállam biztos pillére lesz. De a magasztos pillanat, e feddhetetlen államférfiak jelleme, tiszta szándéka sem rejtheti el szemünk elől a demokrácia elnöki ciklusokon át magunkkal cipelt nyavalyáit. A korai választási kampány fénycsóvája ezek közül most a sajtóügyek rendezetlenségére, az e területen tapasztalható politikai kiegyensúlyozatlanságra, omladozó jogszabályi keretekre, morális válságra vetődik.

Magyarországon az utóbbi hetekben kiújult a kilencvenes évek elejének közéletet mérgező médiaháborúja, még akkor is, ha e tényt a rohamozó Gyurcsány-kormány és sajtója nem igyekszik a nyilvánosság tudomására hozni. A médiaháború meghatározást azon állapot leírásaként használjuk, amikor az egyik politikai oldal roppant energiák mozgósításával a riválisa kárára próbálja módosítani a sajtóerőviszonyokat; e küzdelemben mindig kitüntetett szerep jut a különböző oldali sajtómunkásoknak. A médiapiacon a lábát a hatalom törekvései ellenére szilárdan megvető ellenzéki sajtó létét tolerálni képtelen kedves kollégák ordas üvöltése – a Hócipőtől és a Heti hetestől a Népszaván, a 168 Órán át az ÉS-ig meg a Mozgó Világig – közéletünk megszokott háttérzaja, ám most a kormányerők sebességet váltottak. Az ORTT baloldali (MSZP, „SZDSZ”, MDF) többsége a törvényességi aggályokat félresöpörve, méltányolható indok nélkül, jóval idő előtt döntött az országos kereskedelmi televíziók koncessziós szerződésének meghosszabbításáról. A médiatestület szabad utat adott a kormánybefolyás alatt működő MTV újabb csatornájának is, amely a kampány sűrűjében kezdheti meg sugárzását. Végül Kondor Katalin távozását kihasználva egy rossz modorú pártkatona, a nyílt fenyegetés és zsarolás eszközével is élve, az MSZP igájába hajtaná a kiegyensúlyozott közszolgálati tájékoztatás talán utolsó fellegvárának számító Magyar Rádiót. A demokratikus ellenzéknek haladéktalanul méltó politikai választ kell adnia az agresszióra, hiszen az alkotmány szellemét megcsúfoló kormánypárti einstand határainkon túl is figyelmet kelthet. A botrány már nem magyar, hanem uniós belügy. Bosszantó, hogy egy ilyen pillanatban jobboldali professzorok jó szándékú, csak éppen kivitelezhetetlen ötletét vetik oda gumicsontként az ettől okkal boldog balliberális sajtónak a média erkölcsei (haha!) felett őrködő testületről.

Sólyom László bizonyára emlékszik: volt olyan elődje, aki a médiaháborúban való részvételt tekintette önmegvalósítása fő terepének. Az ő útja az új elnök számára nem járható. De a ’89 előtti időkhöz lökne vissza minket, ha a koalíció rárontása a szabad sajtóra elérné célját, s a média világában eddig is meglévő balliberális dominancia a legkényesebb területeken egyeduralommá durvulna.

Isten hozta új tisztségében, Elnök Úr!