Sportészet és könnygáz

Ami a kosárból kiesett
Maradt még a múltkori kosárlabdás dolgozatból jó néhány magvas, ízes tudomány. Ki minek mestere, annak huncutja. Vagyis: ki miben tudós, abban gyanús.
Magic Johnsonnak kosárlabdát adni olyan, mint Hitlernek egy hadsereget, Jesse Jamesnek egy bandát, Dzsingisz kánnak egy lovat. Pusztító. Romboló. Van a játék és a politika közt valami hasonlóság. Elég csak Air Jordanre nézni: minden látható támasz nélkül fenn marad. Nem szabad vele gatyázni, mert az ember valami poszteren végzi egy ajándékboltban.
Kereem Abdul-Jabbar ellen játszani hasonló, mint késpárbajra kiállni, és akkor veszi észre az ember, hogy hiányzik a kés pengéje. A legjobb taktika ellene, ha egyszerűen neki adjuk a labdát. Vagy beleheljük a motorosszemüvegét, amelyben játszik. Sose hittem volna, mondta Kareem (eredeti nevén Lew Alcindor), hogy én leszek a bajnokság legjobb támadó lepattanó szerzője. De hát a csapattársaim segítettek: egy csomót mellé dobtak. Egyszer azt mondtam egy fiatal játékosnak: Fiú, ez nálad tudatlanság vagy érzéketlenség? Nem tudom, de nem is érdekel, főnök, mondta a srác. Ennyit az új generációról. Ő csak annyit tudott, hogy ha úgy tudsz mozogni, hogy a fejed a felhőkben, lábad a földön van, egy millió dollárt is megkereshetsz az NBA-ban. Az edző először megtanította futni és dobni. Később futni és betalálni.
Los Angeles városa sok változatos látnivalót kínál. Ha nem szereted a hegyeket, van óceánunk, mondá Shaquille O’Neill. Ha nem tetszenek a farmok, se a sztárok bazi nagy házai, van Disneylandünk. Ha nem szereted a kosárlabdát, van nekünk egy Clippers nevű csapatunk. Olyan jók, hogy medicinlabdával is megcsinálnak egy lerohanást. Nem is tudom, a női szurkolókórus minden tagja miért lett egyszerre beteg legutóbb. A csapat unalmas és élettelen. Régen volt mindig valami, amiért fölállt a Clippers. Ma már csak a himnusz miatt érdemes, mondá Shaq, aki a Los Angeles Lakers és az Orlando Magic játékosa volt, mígnem eligazolt Miamiba.
Sok-sok elmaradt pofon
Kizárólag Muhammad Alitól idéztem eddig az ökölvívást illetően. Legyen az első most is az övé:
Barátság… nem olyan dolog, amit az iskolában megtanulhatsz. De ha nem tanulod meg, mit is jelent, tényleg nem tanultál semmit.
Alira mondták: A saját feje legendája. Hm. Irigység.
Az edzők öreg mamikáinak véleményével szemben, jobb a meccs előtti éjszakán egy kis testi öröm a macáddal, mintsem hogy lecsutakolod magad a Sporttal. (John Conteh)
A menedzserekről: az emberi konfliktusok ringjében sose kellett olyan kevésből olyan sokat kivenni, oly nagyon sokért. (Saoul Mamby)
Amikor megnyered a világbajnokságot, mindenki akar egy szeletet a tortádból. Csakhogy az én tortámnak nincsenek szeletei. Miért egy övért verekszenek az emberek? Miért nem egy pólót vagy egy gatyát kapnak? (Ingemar Johansson)
Lou Duva Vinnie Pazienzáról: Mivel ez egy címmérkőzés, négy emberem lesz a szorító sarkában és két szék. Az egyikre Vinnie ül, a másikkal pofán vágom, ha nem hallgat rám. (1987)
Vinnie Pazienza egy ellenfeléről: A lábai olyanok lettek, mint egy spagetti, és én mindenhol rajta voltam, mint a szósz.
Újabban annyit van kórházban, hogy elcserélhetné a limóját egy mentőre. (Mickey Duff egy ellenfeléről)
A sport üzlet. És az üzlet az üzlet. Semmi új nincs benne, a Káin Kölyöknek semmi esélye sincs az Ábel Fiú ellen, ha a pénz rendben.
Vas Mike
Mike Tyson az az ember, aki annyiszor tért vissza (rendszerint a sittről), mint más vécéről. Végül jött egy Nem-Is-Olyan-Nagy-Fehér-Reménység, és a padlóra küldte.
Miután Tyson kiütött, a földre dobott, mondta egy ellenfele, s amikor fölnéztem, már ötöt számoltak. Jó, de mi történt egy és négy között?
Ha Tyson megint visszatér, a himnusz alatt kiüti az ellenfelét.
Miután Buster Douglas kiütötte Mike-ot, George Foreman 1990-ben azt mondta: Az életben nem tudják még egyszer összerakni. Ha megtalálta az iszlámot, ha nem. Hozzátette: Mike Tyson nem is olyan rossz ember. Ha mélyre ás az ember… Mélyre, egész mélyre, ásni, ásni, ásni; mélyre, mélyre, mélyre – egész Kínáig… Amikor fölrepült egy esetleges meccs híre, Foreman azt mondta: Nagy felhajtás lenne…Két elefánt a hátsó lábán állva. (1995)
Amikor Lennox Louis egy pontosan olyan magas ellenfelet választott, mint Mike, Larry Holmes azt mondta: A feleségem is van olyan magas. (1995)
Azért Mike-nak volt nem egy másodperces ellenfele is, a 89 másodpercest Peter McNeeleynek hívták. Ő volt a Nagy Fehér Reménytelenség. (Boston Globe, 1995)
Amikor megnősült, egy barátja azt mondta Mike-nak: Bármi történik, meg ne üsd a nőt! (1988)
Ha a vaker költészet volna, Tysont úgy hívnák: Shakespeare.
Mike olyan, mint Gershwin vagy Mozart. Az ember az előadás nagyszerűsége miatt megy el, nem a hossza miatt. (Don King, a profi boksz vérszívója, 1989)
Tyson úgy verekszik, mintha elloptál volna tőle valamit, vagy az anyját szidtad volna. Ha begőzöl, nem bíró kell az embernek, hanem pap. (Los Angeles Times, 1996)
Nehézsúlytól lefelé
Én egy piszkos farmról jöttem, és most piszkosul gazdag vagyok. (Larry Holmes)
Fénykorában Joe Bugnernek olyan testi felépítése volt, mint egy görög szobornak. Csak kevesebbet mozgott. Nem sokan tudják, hogy a britek nagy reménysége egy szőregi srác volt Szeged mellől. Bognár Józsefnek hívták.
Többször leütöttek a nehézsúlyú pályám alatt, mint bárki mást, de többbször is álltam föl, mint bajnok. (Floyd Petterson, 1972)
A bokszban egy az egy ellen játszik az ember, a rögbiben 13 krapek jön neked. De Lennox Lewis jobb náluk. (Gary Mason, 1992)
A csavargó annyit volt lenn meg fönn, hogy azt hittem, lift. (Harry Kabakoff Chango Cruzról, 1977)
Nem akarok több mexikói utcaseprővel verekedni. (Nigel Benn)
Annyit fekszem le mostanság a padlóra, hogy néhányan azt hiszik, pornófilmet gyártok. (John Conteh, 1980)
A mérlegelésnél Góliát 45 dekával több volt Dávidnál. Mondta is a meccs után a menedzsere: Minden azon a fél kilón múlott.
Venezuelában lesz a meccs? Az az itáliai város, ahol a hapsik csónakokban énekelnek? Nagyszerű! (Mured Muhammad, 1992)
Nehéz lenne önéletrajzot írnod… Nincs hozzá még egy címed se. (Chris Eubankről egy újságíró, amikor elveszítette az összes övét, 1995).
A barátnőm fújol az ágyban, mert tudja, hogy erre beindulok. (Hector Camacho, 1989)
Az ellenfél szemét vagy a kesztyűjét figyeli, kérdezte egy riporternő Terry Downest. Szemmel még nem vertek, drágám.
Isten veletek!
A sportoldalt írtam, és szerettem volna befejezni, amikor megszólalt a telefon. Este fél hét lehetett. Jozs (sic!) volt, a munkatársam. Azt mondta, hogy Andi, sógornője szerzett három ingyen jegyet az Illésék búcsúkoncertjére a Szigeten.
Legalább a hajamat engedd, hogy megmossam, mondtam. Taxit alig lehetett kapni, az utcánkban volt egy baleset, le is zárták. Lépésben, negyven perc alatt értünk át Budára. Még nem tudtam, hogy ez csak a kezdet.
Amikor leparkoltunk, úgy másfél kilométerre a szigettől, már sokan voltak. Voltam én már a Szigeten, nem is egyszer, de ennyi embert még nem láttam befelé tolakodni. A tömeg besűrűsödésétől számítva, kábé másfél óra volt, míg eljutottunk a hídig. Itt újabb tömörülés, újabb fél óra. Pár centire voltak egymástól az emberek. Vagy annyira se. A Szigetre éppen beköltözők és ősz hajú Illés-rajongók vegyesen. Előttem két középkorú nő, aki még életében nem volt a Szigeten, állandóan a mögöttem nyomakodó Lajost szólította, de nevetve már. Lajos biztosan leitatta őket. Ha pánik törne ki, egymást taposnák halálra az emberek, gondoltam. De szerencsére a népek minden önuralmukat összeszedték. Senki rá se gyújtott a tömegben. Araszolgattunk, centinként.
Újabb sűrűsödés, már a beeresztő kapuknál (állatokat szoktak így beszorítani). Egy német felröhögött mögöttem:
Nem lesz itt ellenőrzés!
Nem is lehetett. Az emberek szétszedték volna azt, aki megállítja a sort. Fölmutattam a kék csuklópántomat. Egy rendőr köszönt nekem, hogy jó estét. Biztos összekevert valami öregedő beatzenésszel. Az is vagyok, persze titokban.
Odabenn sár és mérhetetlen mennyiségű műanyag pohár beleragadva. Jozs persze egy saras, lucskos erdőn át vezetett a nagyszínpadig. Kilátásba helyeztem egy alapos verést, később kést is.
Végül csak odaértünk. A zenekar (kétszer halasztották el a kezdést, kábé másfél óráig) akkor kezdett bele. Akkorák voltak a színpadon, mint a bolhák. Legalább ötvenezer embernyi távolságra tőlünk. A Beatlesnek sem volt akkoriban kivetítője. Ma anélkül nem lenne buli. Az együttes együttes volt, és még jó poénokkal is szórakoztatták egymást és a nagyérdeműt. Az Örs gyerekre büszke lehet a faterja.
Mindenféle korú és nációjú emberek, elkezdtek mozogni a zenére. Egy százhúsz kilós csaj egy másik csajjal. Aztán egy fiú vele. Majd egy fiú a fiúval. Néhány szám múlva már a pilises, tonzúrás fejű férfiak is kezdték megmozgatni anyuikat. Odébb egy csoport külföldi rasztafári járja, fogalmuk se lehet, kik ezek, akik játszanak, és mit jelentenek a közönségnek.
Kihoztunk egy asztalt a nagysátor alól, máris ülőhelyre szereztünk belépőt. Volt egy idős házaspár, talán erdélyiek, csak sírtak, mozdulatlanul. Az Európa csendes, újra csendes, másként szólt 1849-ben, másként 1968 után, és másként most az angliai és a holland „nem” után. Döbbenet volt az arcokon, nagy csönd, aztán nagy taps. Egyszer csak a Sziámit látom magam előtt egy csajjal, a Sziget feltalálóját. Ravasz: odacsippent a szemével, erre köszönök, ő meg visszaköszön. Profi a srác.
Levi kicsit megfázhatott Csíkszeredában, a fölső regiszterekben hallani. A keverő srác sincs mindig a helyzet magaslatán. Megjönnek Lajosék, úgy üdvözöljük egymást, mintha évek óta… Boldogan leülnek az asztalra. A koncert két órás.
Isten veletek! Levi így köszön el.
Most eszünk valamit, hogy a tömeg kitorlódjon a Szigetről. Várjunk még, mondom. Aztán rákezd az eső. Kifelé már csak tizenöt centire egymástól sodródnak az emberek. Lajos a két nővel a hóna alatt visszafordul. Még nem tudom, mennyire igaza van. A hídon újabb tumultus. Egy motoros rendőr, aki csak hátráltatja a forgalmat, lefúj egy srácot. Persze mi is kapunk a könnygázból. Zsebkendőket az orr elé, mondom.
Milyen szépeket fognak mesélni a külföldiek a magyaros vendégszeretetről, mondja Jozs.
Ne hisztériázz, mondja a vékony, de nem törékeny Andi, aki talán a legnagyobb adagot kapta a permetes kábítószerből. A múltkor 39 percig bennragadtam a Mammut liftjében.
Egy fiú és egy lány, egy kocsiban, égő lámpánál sodorja a vidám cigarettát. Két óra be, másfél óra ki… Most már csak a kocsi legyen meg, gondolom.
Megvan.