Félreértés

Látszólag csupán néhány szó értelmezése körüli nézeteltéréssé szelídült a múlt hét folyamán az a vita, ami valójában az ellenzék vezető ereje és a Gyurcsány-kormány közötti talán legmélyebb törésvonalat jelenti. Természetesen a privatizáció és azzal összefüggésben az állam kívánatos gazdasági szerepvállalása eltérő megítéléséről beszélek. Saját magunktól akkor illik idéznünk, ha pontosítani, árnyalni szeretnénk gondolatainkat. A parlamenti szezont megnyitó miniszterelnöki beszédre reflektálva ezt írtam: „Ha jól értem az időközi kormányfő hétfőn a parlamentben elmondott szavait, s azokat ráadásul komolyan is gondolta, akkor Gyurcsány Ferenc lényegében elfogadta az ellenzék vezető erejének egy megfeneklett népszavazási kezdeményezésben is testet öltő követelését: már ő is lezárná a privatizációt.” (Harsány visszavonulás, szeptember 14.) Azóta kiderült, szó sincs arról, hogy a kormány engedett volna az eszeveszett magánosítást megfékezni kívánó, a stratégiai nemzeti vagyont féltő ellenzék követelésének. Taktikai visszavonulásról van szó, arról is csak a retorika terepén.
Egy hete a kormányfő még ilyeneket mondott: „itt az ideje valóban lezárni a privatizáció folyamatát”, „a privatizációt befejeztük”, „ez (a kormány év végéig benyújtandó törvényjavaslata – a szerk.) lesz a privatizáció 15 éves történelmének a vége.” A köztelevízióban csütörtök este már így beszélt: „Egyébként hadd oszlassak el egy félreértést, az, hogy lezárjuk a privatizációt, az nem azt jelenti, hogy soha többet a magyar állam vagy a mindenkori képviselője, a mindenkori kormányok soha, semmit nem adnak el.” Köszönjük, így már tényleg nem lehet szó félreértésről: a miniszterelnök szájából a privatizáció leállítása a privatizáció folytatását jelenti. Gyurcsány Ferenc szerint a magánosítás a jövőben inkább kivételnek számít, a kormány pedig az állami vagyon magántőke bevonására is építő fejlesztésére koncentrál. Miután a kormányoldalnak a Fidesz javaslatát elvetve nem akaródzik a privatizációtól védendő vagyontárgyak listáját kétharmados törvényben rögzíteni, minden okunk megvan feltételezni, hogy a jövőre az MSZP-re vagy az úgynevezett SZDSZ-re szavazó polgártársaink – a legtöbbjük persze akaratán kívül – a végső nagy kiárusításhoz, a normális esetben a közjót képviselő állam teljes lefegyverzéséhez adnának zöld jelzést. Az ÁPV Rt. tervei, a miniszterelnök gondolkodásához közelebb álló párt („SZDSZ”) vezetőinek nyilatkozatai vagy az autópálya-finanszírozás fű alatti privatizációt takaró, nem EU-konform költségvetési trükkje mind ezt jelzik. Az autópálya-botrány arra is figyelmeztet, hogy közvagyon eltüntetésében rendkívül kreatív ez a kormány: a bújtatott magánosítást hol tőkebevonásnak, hol kiszervezésnek nevezi.
Gyurcsány Ferenc utalása a privatizáció lezárására ócska szemfényvesztés, cinikus játék a szavakkal; ha valódi szándék húzódna mögötte, már rég a koalíciós válság híreivel lenne tele a sajtó. A kormányfő az e témában folytatott nyílt vitában alulmaradt a demokratikus ellenzék vezetőjével szemben. Ezért most a fogalmak összezavarásával – lásd a magánosítás lezárása kontra leállítása –, a politikai versenytársak gyökeresen eltérő felfogásának összemosásával, s így, mint egy tőről metszett populista, a választók megtévesztésével próbálkozik. Holott a privatizációra gondolva is érdemes megjegyezni: némelyek szerint 2006-ban a választásokon két Magyarország feszül egymásnak.
Dehogy két ország. Két világ.