Rendszerváltoztató forgatókönyvek

Az Irán és a nyugati világ közötti minapi újabb pengeváltások láttán sokan immár nemcsak azt kezelik tényként, hogy Teherán nukleáris fegyver előállítására törekszik, hanem azt is, hogy az álláspontok távolodása a végsőkig, vagyis akár a háborúig is sodorhatja a felek közötti viszonyt.
Az erőművek felszerelése révén Teheránnal komoly üzleti kapcsolatban álló Oroszország szakértői a sajtóban megjelent elemzéseikben például azt írták, szinte elkerülhetetlen az Egyesült Államok és az Irán közötti vita erő alkalmazásával történő megoldása. Többen úgy vélik, Washington már 2006 közepére vagy második felére kész lesz arra, hogy harci cselekményekbe fogjon a perzsa ország ellen.
A megfigyelők első állítását – vagyis, hogy Teherán nem mond igazat, amikor azt állítja, a nukleáris potenciálját mindössze békés célokra használná fel – nehéz támadni azután, hogy az iráni parlament immár hivatalosan is az atomsorompó-szerződés kiegészítő jegyzőkönyvének felfüggesztését sürgeti. Ez pedig azt jelentené, hogy a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség a nukleáris létesítmények előre be nem jelentett ellenőrzésének lehetőségétől is elesik.
Irán célja az atomfegyver birtoklásával nem lehet más, mint diplomáciai súlyának fokozása a feszültséggel teli közép-ázsiai térségben. Az egyre terhesebbé váló bagdadi hadjárat után az viszont aligha képzelhető el, hogy megtört regimentjét Washington újból harcba küldené, ezúttal egy Iraknál háromszor nagyobb, jóval erősebb országgal szemben. Ennél logikusabb lépés lenne, ha inkább az Iránban meglévő belső feszültségre játszana rá, tudva azt, hogy a lakosság egy része – főként a fiatal értelmiség – már régen megelégelte a főpapok által diktált, konzervatív teheráni irányelveket. Ukrajna, Grúzia és Kirgizisztán példáját látva pedig úgy tűnik, a belső bomlasztás a legolcsóbb és legbiztonságosabb módszer a „rendszerváltoztatásra”.