A mama mosolya

Kis asztalka áll a szobám sarkában, az ablak mellett. Az emlékezés apró szigete! A sok mosástól színevesztett terítővel van letakarva, és rajta tűnő életünk megmaradt emlékei. Megsárgult fényképek, a mama leánykorából megmaradt fél pár függője, ki tudja, hol a párja. Egy huszárgomb, amely öregapámtól maradt rám meg nagyapám kitüntetése huszár korából. Apró limlomok, de mindegyikhez fűződik valami élmény. Emlék.
Egy fénykép a nagy diófáról. Alatta egy támlás kerti pad. Senki sem ül rajta, de én látok ott egy fiatal párt, egymás kezét fogják. Aztán az a régi gémeskút a felhúzott vödörrel! A kút káváján megdöntöttük, és úgy ittunk belőle, hogy a fél arcunk is vízbe merült.
Fél négyzetméternyi mindössze a kis asztalka, mégis elfér rajta a fél életünk. Csendes sziget az élet hánykolódó tengerén. Szemben van a karosszékem is, és kunkorodó bajusszal nagyapa huszárfotográfiája. Felsorolni sem lehetne, anynyiféle emlék, amelyet életemben összegyűjtöttem, félreraktam. Pihenni és emlékezni járok erre a szigetre. Amikor elfáradok, leülök a szemközti karosszékbe, és behunyom a szemem. Csodálatos visszagondolni az elmúlt esztendőkre.
Van egy Mari nevű takarítónőnk, hetenként eljár hozzánk, és rendet tesz a lakásban. Mindent leporolgat, átrendez. Semmi sem kerül a megszokott helyére. Keresem nagyapa bajuszos képét, nem találom, az emlékek hátsó sorába került. Neki mindegy, hogy milyen sorrendben rakja vissza, de engem zavar. Nem ott a helye nagyapának. A nagy diófa üres padja mellett szokott állni, ott keresem, magyarázom neki, de látom, hogy nem fogja fel, és furcsán tekint rám.
„Azt legyen szíves kissé balra. Előbb a nagyobb képet… Úgy. Még egy kicsit!”
Néha évődünk. Aztán ráhagyom. Majd én megigazgatom, elrendezem, ha elmegy. Jó lélek különben.
A múltkor megkérdezte tőlem, felemelve a mama fényképét:
„Ki ez a parasztkendős öregasszony ezen a képen?” „Úgy rakja az asztalra, hogy mindig lássam innen a karosszékből!” – mondtam. Igaz, ha behunyom a szememet, akkor is látom. Arra is emlékszem, amikor a bölcsőm fölé hajolt gügyögve. És felejthetetlen marad az a tekintete, amellyel utamra bocsátott, mikor a háborúba indultam.
A szívemben élt, amikor Varsóban a német ágyútűzben házak, utcák omlottak össze. Éjjel-nappal okádták a tüzet és a halált az ágyúszörnyek, stukák dobták le halálos terhüket. Volt, aki arccal a földre feküdt, és nyöszörgött, volt, aki keresztet vetett és imádkozott, én a mamára gondoltam. Olyan volt az arca, mint a mennyboltozat, végtelenül szelíd. És biztató.
Aztán sokszor látom a szemében kavargó mély bánatot, amikor menekített a partizánok elől, akik kerestek a háború után Tito Jugoszláviájában: „Menj, gyermekem, fuss innen!”
És mentem és futottam a sötét, viharos éjszakában hontalanul, fáradtan, de reménykedve. Mert ő velem maradt akkor is, amikor napszámosként kerestem a kenyeremet, amikor télikabát nélkül fagyoskodtam télen.
Aztán kitavaszodott.
Új reménység ébredt bennem, és egy napon elindulhattam vissza a hazámba, mert már belepte a fű és a gaz a jeltelen tömegsírokat, ahová tízezrével lőtték bele az ártatlan magyarokat.
Hívott haza a mama. Üzent.
Siettem hozzá. Emlékszem, sokáig álltam a kapu előtt, kezem a kilincsen. Benn felugatott a kutya. Beléptem. Hazaértem, a szülőházba.
A mama éppen két moslékosvödröt cipelt a malacoknak, s a kapunyitásra felém fordult. Meglátott, és leejtette kezéből a vödröket. Boldogan felnevetett. Én meg lekaptam a vállamra vetett fényképezőgépet, és megörökítettem azt a feledhetetlen pillanatot. A találkozás! Ez a kép van itt a kis asztalon, az emlékezés szigetén.
„Tegye mindig az asztal közepére ezt a képet! – mondom Marikának. – Látni akarom.”
Mert az a fénykép őrzi a mama feledhetetlen boldog mosolyát.
És a múltat.