Gyertyafény

Október vége felé mindig felkeres egy bácskai magyar menekült. Becsönget, majd az előszobában a kezembe nyom egy gyertyát. „Ne feledkezzék meg róluk!” – mondja ilyenkor, majd nyomban távozik.
Ismeretségünk régi keletű, húsz-egynéhány évvel ezelőtt találkoztam vele először egy társaságban. Beszélgetés közben megemlítettem, hogy halottak napjára a Délvidékre utazom gyertyát gyújtani apám sírjánál. Meglepődtem, amikor néhány nap múlva felkeresett, és átadott egy gyertyát arra kérve, vigyem magammal, és gyújtsam majd meg a temerini tömegsírokban nyugvók lelki üdvéért. Az apja is azok között fekszik, akiket 1944 őszén lemészároltak.
Bevallom, már évek óta nem jártam apám sírjánál halottak napján, mert ilyenkor Budapesten gyújtom meg az emlékezés gyertyáját. Köztük az általa hozottat is és még sok-sok gyertyát, mert töméntelen a halottunk.
Az idén is becsöngetett hozzám a gyertyával a földim. De ez alkalommal három gyertyát helyezett az előszobám kis asztalára. Amikor kérdően rátekintettem, ezt mondta: „Legyen nagyobb a fényesség körülöttünk, mert egyre sűrűsödik a sötétség. Nehogy elfelejtsék őket!”
Azóta gyötrődve kérdezgetem magamtól: hát el lehet valaha is feledkezni ezekről az áldozatokról? Folyton kiáltani kell értük rekedten és sírva, keserű könnyeket hullatva, mert a kegyetlen bosszú ártatlan áldozatai ők. Az embertelenség mártírjai. A leszámolás sötét és szörnyű napjai 1944 őszén kezdődtek, amikor a jugoszláv partizánegységek hatvanegy évvel ezelőtt a szovjet hadsereg támogatásával viszszaszivárogtak Bácska területére. A sztálinista Mose Piade által előre megszerkesztett forgatókönyv alapján csaptak le a mit sem sejtő magyar lakosságra.
Az embertelen bosszú véres napjait azóta már többen feldolgozták, közöttük én magam is. Hivatalos állásfoglalás azonban még nem született, minden rendszer igyekszik elkenni az igazságot, ahogy ezt a Titoék is tették a bevált szovjet módszerek alkalmazásával.
A bosszú véres lángja minden magyar településen felperzselte a békés egymás mellett élés hídjait. Rendszerint az áldozatokkal ásatták ki a széles tömegsírokat Temerinben, Újvidéken, Bezdánban, Kanizsán, Szabadkán, Zentán, Topolyán, mindenütt, ahol csak magyarok éltek. Ha valakire rámutattak – „ez március 15-én magyar verset szavalt!” –, azt már hurcolták is a vesztőhelyre.
Vad orgiát ült a halál. Idős plébánosok hasán kólót táncoló szerb asszonyok szitkozódtak. Emberek százait csonkították meg legyilkolásuk előtt. Egy temerini parasztemberre ráparancsoltak, köpje le a magyar zászlót. Nem tette. Kivágták a nyelvét. Volt, akinek a fülét, orrát metszették le. Tombolt az iszonyat heteken át, miközben folyt a pálinka, szólt a harmonika.
Mindszenty hercegprímás óvatos becslése szerint negyvenezer ártatlan magyart gyilkoltak le 1944 őszén a szerbek a Délvidéken. Erről a hercegprímás feljegyzést készített, dokumentumokkal alátámasztva eljuttatta Gyöngyösi János akkori külügyminiszterhez, tenné szóvá a párizsi béketárgyalásokon, mivel gyalázatos népirtás történt. Gyöngyösi nem merte szóvá tenni.
A történteket a háború után némaság takarta el, szóba sem lehetett hozni. A tömegsírokat felszántották, még imádkozni sem engedték a közelükbe a hozzátartozókat. Néhány esztendővel ezelőtt, a világ közvéleményének nyomására, megengedte az akkori Milosevics-kormányzat, hogy a hozzátartozók emlékművet állítsanak az áldozatoknak, s azt is, hogy hamvaik fölött gyertyát gyújtsanak. A hivatalos számvetés és a beismerés azonban még késik, miközben a rettegés a koszovói események miatt egyre félelmetesebb a Vajdaság fölött. Mert nem csak Srebrenicában vannak tömegsírok!
Sajnos az idén sem tudok hazamenni apám sírjához, de a földim hazaszánt három gyertyáját meggyújtom majd a szobámban. S elképzelem: ha minden áldozatért három gyertya égne, 120 ezer gyertya lángjánál talán a vajdasági magyarság is meglelné a jövő felé vezető utat, a békét. A lelkek békéjét.
Lobogjatok hát, gyertyák!