Ki beszél itt szerelemről?

A baloldali koalíció hangadói – ahogy már megszoktuk tőlük – csak azt nem értik meg, amit nem akarnak. Most éppen az verte ki a biztosítékot, hogy egy ellenzéki honatya szóvá tette a parlamentben: az Apró családba benősült Gyurcsány Ferencnek illő volna visszafogottan szerepelnie a szovjet tankok segítségével levert ’56-os forradalom ünnepén. A magyar nép szabadságharcának kegyetlen megtorlásában a miniszterelnök feleségének néhai nagyapja megbocsáthatatlan bűnöket követett el: ez tény, nem is vitatja ma már senki.
De senki nem mondhatja azt, mint ahogy nem is mondja, hogy Apró Antal cselekedeteiért akár a lányát, Apró Piroskát, akár az unokáját, Dobrev Klárát bármilyen felelősség is terhelné, s Dobrev Klára miniszterelnök férjének a felelősségét felvetni ugyancsak alávaló ostobaság volna. De az igenis elvárható a miniszterelnöktől, mint ahogy elvárható lett volna Horn Gyulától, Medgyessy Pétertől és valamennyi utódpárti [MSZ(M)P] politikustól, hogy a régi – soha meg nem tagadott – elvtársaik által levezényelt véres megtorlás áldozatainak sírhelyeit, a bajtársakra emlékező, tönkretett életű ’56-osok részvételével zajló ünnepi megemlékezéseket kerüljék el. Ne legyenek türelmetlenek, az unokáink vagy a dédunokáink talán már együtt ünnepelhetik ’56-os szabadságharcunk évfordulóját, talán még ötven év elegendő lesz arra, hogy a ma megbocsáthatatlannak tűnő sérelmeket, a kibékíthetetlennek tűnő ellentéteinket „békévé oldja az emlékezés”. De vezényszóra soha nem lesz megbékélés. Fölöttébb sajnálatos, hogy a tanult miniszterelnök nem érti meg, nem az a baj, hogy „beleszeretett egy lányba”, aki történetesen Apró Antal unokája. (Ha már a kormányfő ország-világot be akarja avatni magánéletébe, hát legyen: megértjük őt, a fellángoló szerelem mindig tiszteletet parancsol, még ha az együttérzésünk mégis inkább az őt két gyermekkel megajándékozó elhagyott második feleségét illeti.)
A baj az, hogy Gyurcsány és elvtársai ma is fütyülnek annak a honfitársunknak az érzéseire, aki a bátyját, az apját vagy a legjobb barátját veszítette el 1956 véres őszén vagy később koncepciós perben halálra ítélve. Csak egyszer próbáljon mélyen belegondolni abba a miniszterelnök úr, amikor álomra hajtja a fejét, és azt hiszi, „történelmet csinált Klárával”, hogy az a sokat emlegetett szemlőhegyi villa volt a színhelye azoknak a megbeszéléseknek, amelyeket a hátsó kertszomszéd Kádár János, a házelnök Apró Antal és az emeleti szomszéd főügyész folytatott, és amelyek eredményeként sokszor ácsolták a bitófát nemzetünk legjobb fiainak.
Sajnálatos, de ha október 23-án Gyurcsány Ferenc szólásra emelkedik, akkor az áldozatok hozzátartozói nem feltétlenül a szerelmes férjet látják benne, hanem a szemlőhegyi villa lakóját, ünnepi színjátékát pedig egyenesen ellenük irányuló provokációnak látják. A sokat emlegetett tolerancia jegyében meg kellene végre érteni az ő érzékenységüket is. És nem kellene feleslegesen és ostobán feleleveníteni az „Apák és fiúk” ügyét és a megtorlás éveiben a diktatúra gépezete által besúgásra kényszerített áldozatok lemenőiben szemünk láttára lezajlott lelkiismereti meghasonlásának tragédiáját, mert társadalom-lélektani szempontból ez ennél sokkal mélyebb és – ha tetszik, ha nem – közös gondunk.
Meg kellene végre érteni a megbocsátásra ma még képtelen áldozatokat is, akiket a felkelésben részt vevő hozzátartozóik miatt származási alapon (lásd: „Apák és fiúk”) az úgynevezett egyéb kategóriába soroltak és sokszor évtizedekre lehetetlenné tették számukra tehetségük kibontakozását, miközben mások szerényebb képességekkel is látványos karriert építhettek, és a megszerzett kapcsolati tőkét a rendszerváltoztató fordulat után milliárdos vagyonra konvertálták.
Vajon kinek van több erkölcsi alapja megértést, együttérzést követelni: a szerelmére hivatkozó Gyurcsány Ferencnek, vagy a tönkretett életű Wittner Máriának?