Elmúltak már azok az idők, amikor az országos napilapok megemlékeztek a kelet-közép-európai térség íróinak évfordulóiról. Régen volt vagy nem, az olvasók döntésére bízom. Elég az hozzá, hogy negyed százada felkért az egyik újság, írjak egy nagy lengyel író éppen nem is annyira kerek évfordulójára egy cikket. Hiába volt az illető az európai romantika klasszikusa, a cenzúrázó szerkesztő sorokat ítélt elhagyni írásomból. Ennyire veszedelmesnek találták halála után több mint 125 évvel is az illető lengyel írót.
Egy idei irodalmi évforduló juttatta eszembe mindezt. Ilyesmi ugyan már nem fordul elő, de vékonyabb lett az irodalmi hagyomány tekintélye. Ahogy nálunk Balassi-év volt tavaly (értékes rendezvényekkel és kiadványokkal), úgy a lengyel szellemi élet idén régi literatúrájuk egyik meghatározó alakjára emlékezik. Ötszáz éve született Mikolaj Rej, akit gyakran a lengyel irodalom atyjaként emlegetnek. Az anyanyelvű irodalom diadalra jutását az ő nevéhez kötik. A sokoldalú író (azonkívül politikus, teológus) tollából születtek verses traktátusok, hitvitázó művek (mint a korabeli lengyel nemességből nem kevesen, ő is református volt) és szórakoztató epigrammák. A lengyel reneszánsz, a nekik „arany” XVI. század társadalmáról, mindennapjairól kapunk munkáiban színes képet. Műveinek új kiadásai látnak idén napvilágot, tudományos szimpóziumok méltatják jelentőségét, a tömegtájékoztatásban szintén nemegyszer megemlékeznek az íróról. Azt gondolom, mégsem a kutatás ösztönzése az évfordulós rendezvények legfontosabb hozadéka, hanem a nemzeti kultúra folyamatosságának a tudatosítása, az élő párbeszéd biztosítása akár ötszáz éves szövegekkel is. Nem az írónak van szüksége az évfordulóra, hanem az utódoknak.
origo.hu
Az őszödi beszédtől a rendőrterroron át az Apró-villáig – Íme Gyurcsány Ferenc legnagyobb botrányai
