Az ostrom tovább tart

Nem elég a másodrendű tagság, a magyar mezőgazdaság számára az uniós csatlakozás után sem ért véget a rossz hírek sora. Minden eresztékében recseg-ropog az az egyedülálló agrártámogatási rendszer, amire korábban mi is hőn vágyakoztunk, amivel különleges védelmet és segítséget nyújt a tizenötöknek nevezett régi tagországok termelőinek a közös Európa. Az újaknál már más a helyzet: velük együtt mi is csak töredék pénzt kapunk, emellett érdemi változásban sem reménykedhetünk, hiszen véget ért nyugaton a Kánaán, tarthatatlanná vált a bőséges agrárkassza.
Bár a legfrissebb hírekből úgy tűnik, megfeneklett a világkereskedelem előtt lévő akadályok lebontását célzó, úgynevezett WTO-tárgyalások legújabb fordulója, a folyamat már nemigen fordítható vissza. A fejlődő országok és az Amerikai Egyesült Államok együtt ostromolják az uniós gazdák köré épített várat, ami közben látványosan omladozik. Ilyen helyzetben nagyra értékelhetjük, hogy a minket is képviselő uniós várkapitány, Peter Mandelson kereskedelmi biztos harciasan kiállt a mellvédre, és közölte az alant rohamozó ellenféllel: nem hátrálunk és nem adunk több engedményt. Ám e fellépés csak időnyerésnek tekinthető, a brüsszeli közös agrárpolitika sorsa már bevégeztetett.
Ha a rá jellemző csigalassúsággal is, de megtette a maga félfordulatát az uniós bürokrácia. A politikai egyeztetések különféle lépcsőin már egy ideje ott táborozik az előző adminisztráció által kidolgozott reformterv. Ennek lényege az a felismerés, hogy Európában többszörösen idejétmúlttá vált a második világégés utáni élelmiszerhiány orvoslására kidolgozott, termelést ösztönző támogatási rendszer, amely mostanra eladhatatlan gabona-, tej- és vajhegyeket eredményezett. A nóta véget ért, amit jellemzően a juttatások legnagyobb haszonélvezői, a franciák vesznek a legnehezebben tudomásul. Pedig az új idők szelét már náluk is jelzi a Bordeaux környéki borok eddig soha nem látott válsága, ami többek között annak köszönhető, hogy a párizsi ifjúság szívesebben veszi le a boltok polcairól a könnyű chilei nedűket a hazai helyett.
Változik a világ: gyengül, ami erős – mondhatjuk a költő után szabadon. A tengerentúli ostrommal szemben egyre hátráló, piacának részbeni felszabadítására kényszerülő uniós agrárpolitika most egy új megoldásba menekül. Ez az, amit vidékfejlesztésnek hívnak, ahol nem a termelés növelésére, hanem a mezőgazdaság által nyújtott jóléti szolgáltatásokra adják a pénzt: például a táj fenntartására vagy a környezetbarát gazdálkodásra. Az uniós agrárjövendő legnagyobb dilemmája, hogy miképp vehetné fel a kesztyűt úgy kihívóival, hogy közben nem kell a vidéket a tőkés agrártársaságok számára feláldoznia. A több ezer hektáros latifundiumok árnyékában megbúvó kistermelőknek és az apróbb falvaknak az egyre növekvő vidékfejlesztési támogatások jelentik a túléléshez szükséges mentőövet.
Jelenthetik nyugaton, mert nálunk – a vidékfejlesztési keretek lefaragásával – épp e mentőöv elpusztításán fáradozik a kormány. Szomorú hír tehát, hogy az uniótól a vártnál jóval kevesebb védelemre számíthatnak a magyar gazdák, ugyanakkor még tragikusabb, hogy kormányunk egy jól körülhatárolható lobbi segítségével a Brüsszel által még biztosított lehetőségek gyors leépítésén fáradozik. Minden jel arra mutat, hogy bár Gyurcsányék az ostromlott várban élnek, mégis az ostromlókban, Washingtonban látják a magyar agrárjövőt.