Debrecenország aggályai

Csontos János
2005. 12. 02. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Kósa Lajos nem tesz lakatot a szájára. Ha úgy gondolja, hogy az e napokban összetákolódó gyurcsányista költségvetés az eddigi gazdasági és pénzügypolitikát követve legfeljebb a jövő év első felében elegendő a közkiadások fedezésére, akkor ezt a meglátását haladéktalanul meg is osztja a közvéleménnyel. Kósát emiatt a kormányoldalon nemigen szeretik. Nemcsak úgy nem szeretik, mint általában egy vezető ellenzéki politikust, hanem megkülönböztetetten nem. Próbálták méltatlan és hazug magánéleti pletykákkal, korrupciós vádakkal semlegesíteni, kiiktatni – sikertelenül. Most aztán muszáj volna foglalkozni az intelmeivel. Ha a jövő év közepén, rögtön az országgyűlési választások után tényleg összeomlik a nagyvonalú választási költségvetés, az új kormány nyakába hullanak a brüsszeli büntetőintézkedések, elszabadul az infláció, törleszthetetlenekké válnak a lazán megítélt lakossági devizahitelek, nyugdíjból pedig esetleg nem csupán tizenharmadik havira nem futja, de még hetedik vagy nyolcadik havira is bajosan – nyilván lesznek friss balellenzéki politikusok és publicisták, akik a jegybankelnök mellett a debreceni polgármestert is a pénzügyi összeomlás bűnbakjaként sorolják majd fel. Azt mondják majd: az ő felelőtlen, megalapozatlan nyilatkozataik generálták a válságot, amely legyűrte az amúgy hibátlan költségvetési és gazdaságpolitikát, a dübörgő gazdaságot és a stabil jólétet. A káoszban, amit a látszólag derült égből érkező villámcsapás kelthet, feltehetőleg mellékessé válik majd a kronológia: a puszta tény, hogy Járai és Kósa előbb figyelmeztettek, mintsem az MSZP és az SZDSZ képviselői megszavazták volna az összeomlás költségvetését.
Kósa jóslata azért különösképpen idegesítő a Köztársaság téren és a Gizella utcában, mert nem szokott a levegőbe beszélni. A kálvinista Rómában, ahol támogatottsága európai rekordokat döntöget, nemcsak országszerte kirívó nagyberuházásokat hozott tető alá, de becsülést is adott a cívisnek. A debreceni polgár – fanyaloghat bárki a megvalósítás stílusa fölött –, úgy látszik, szereti és használja főterét, az új élményfürdőt és a sportcsarnokot, méltányolja az egyetemi campus fejlesztéseit, a nemzetközi charterjáratokat, akárcsak a már-már százszázalékos közműellátottságot. Kósáék egyetlen városi holdingba szervezték a közszolgáltatásokat, s csodák csodája: a vadliberális dogma, hogy az állam (itt: a város) egy eltökélt és gondos vezetéssel az élén nem jó tulajdonos, egyszeriben megdőlni látszik. Debrecen nem adogatja el a közműtársaságait – még azt is igyekszik visszavenni, ami kikerült a fennhatósága alól. Viszonylag szolid közüzemi díjak mellett is termelődik annyi nyereség, hogy a város immár másutt – Romániában, ott is a Kárpátokon túli területeken: például Jászvásáron és Ploiestiben – vásároljon közüzemi cégeket befektetés gyanánt. A legújabb beruházáskomplexumok – a kortárs művek galériájával, wellness-szállodával és füvesített kilátópresszóval kombinált, mobil teremfalakkal épülő konferenciaközpont meg az olimpiai méretű versenyuszoda – feleakkora négyzetméteráron készülnek, mint például a Művészetek Palotája a fővárosban, miközben kreativitásban és műszaki tartalomban nem maradnak el tőle. A választásokra rendre el is készülnek: Kósáék – mint azt az éles szemű, de nem túl sok sikerélményhez jutó helyi ellenzék rámutatott – csalárd módon munkával és teljesítménnyel kampányolnak. Az már csak hab a tortán, hogy Ludas Matyi-parkot (hamisítatlan magyar Disneylandet) meg nomád olimpiát is terveznek, sőt a szürkemarhacsordát is el akarják hajtani Nürnbergbe, mint a régi debreceni tőzsérek, előírásszerűen átúsztatva a szívós jószágokat Ercsinél a Dunán. Amilyen nyakasak – hiába lobbizta ki Toller László Pécsnek a kulturális fővárosi címet a miniszterelnöknél –, még a japán mintájú üvegtornyot is megépítik a Nagytemplom mellé – csak azért is.
Minderről persze csak akkor lehet szó, ha nem omlik össze az ország költségvetése. Ha összeomlik, takarékra kell venni a várost felvirágoztató álmokat, szüneteltetni kell a nagyberuházásokat is. A cívisváros a siker idején is előre gondol a nyári költségvetési válságra: amikor fut a szekér, akkor kell vészforgatókönyvet készíteni. A debreceni városházán már azon törik a fejüket: miből fizetik a pedagógusaikat, miből fedezik a szociális segélyeket akkor, ha az államtól esetleg nem várhatnak érdemi segítséget. Egy pozitív szaldójú város persze gondolkodhat átcsoportosításokon, értékálló befektetések felszabadításán. De mihez fog vajon az a temérdek magyar település, amely nem csupán felélte a „békeidőkben” a tartalékait, hanem immár az adósságoktól fulladozik? Mihez kezdenek azok az önkormányzatok, amelyeknek (akárcsak „az embereknek”) több pénzt ígértek egy szirénhangú választási kampányban, és most valahogy – minden leleményük és erőfeszítésük ellenére – mégis a csőd szélén, a szakadék peremén egyensúlyoznak? Ha az ország csupa Debrecenből állna, még akkor is bőséggel volna okunk aggodalomra a jövő évet illetően. De hát ez mégsem egy Debrecenország. Mit érünk egy mintaváros élen járó voltával, ha a válságkezelésben jár élen?
Debrecenben ilyenkor azt szokták mondani: sarcolta őket az osztrák, sanyargatta őket a török – mégis túlélték. Berendezkedett az orosz – kiböjtölték. Túl fogják élni ezt is – de korántsem mindegy, mekkora áldozatokkal. Bármennyire létező jelenség ugyanis a maradék ország második legnépesebb városának dacos különállása – ez az elszigeteltség csupán látszat. Ők akarnak a lehető legszorosabban kapcsolódni Budapesthez is: az elsőrendű közügyek közé tartozik az autópálya-kapcsolat csakúgy, mint hogy melyik fővárosi pályaudvarra gördül be a debreceni intercity-szerelvény. Sejtik: az infrastruktúra titkosabb csatornáin is annyi az eltéphetetlen összeköttetés, hogy egy kudarcra ítélt országban ők sem lehetnek sikeresek.
Bizonyára sokan vannak, akik tavasztól szívesen látnának a mai helyén egy Debrecenországot. (Mások épp ellenkezőleg: számukra makacs ideológiai okokból ez volna maga az infernó.) Hogy menynyire utópia ez a vízió, majd kiderül az urnák kiürítésekor. Nem árt azonban kicsit tovább látnunk az orrunknál: a debreceni recept talán hasznosítható nagyobb léptékben is, de Magyarország ereje akkor is a sokszínűségben lakozik. Pécsországban, Miskolcországban, Győrországban – és igen: Budapestországban is. Utóbbi esetében például föl sem merül „a menny vagy a pokol” dilemmája – lényegében tizenöt éve a tornácon szorongunk. Ráérő idejében az ember eltűnődik: vajon mi történne, ha Kósa Lajos mondjuk nyolc évre kézbe kapná Pest-Budát? Működne a rámenősség és leleményesség kettősének e furcsa modellje? Meg lehetne valósítani a hit és önbizalom kultúráját és várospolitikáját egy nagyságrenddel nagyobb léptékben is?
Mindez persze csupán gondolatkísérlet. Debrecen első embere maga jelentette ki: találgathatnak a kombinatív politológusok – az országos politizálás számára nem ezt jelenti, hogy cserbenhagyná szeretett városát, amikor csőstül jön a baj. Úgy véli: ha Debrecennel volt a sugaras időkben, nem hagyhatja magára a borús hónapokban és években sem. A cívisek bizonyára honorálják is majd ezt a ragaszkodást – az ország azonban szegényebb lett egy illúzióval.
Azért ha elvetődnek Csokonai városába, menjenek fel arra a gyepesített kilátóteraszra elkortyolni egy kapucsínót. Alföldi város, így a panoráma is alföldi: nem látnak majd annyira messzire. De talán picit tisztábban.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.