Debrecenország aggályai

Kósa Lajos nem tesz lakatot a szájára. Ha úgy gondolja, hogy az e napokban összetákolódó gyurcsányista költségvetés az eddigi gazdasági és pénzügypolitikát követve legfeljebb a jövő év első felében elegendő a közkiadások fedezésére, akkor ezt a meglátását haladéktalanul meg is osztja a közvéleménnyel. Kósát emiatt a kormányoldalon nemigen szeretik. Nemcsak úgy nem szeretik, mint általában egy vezető ellenzéki politikust, hanem megkülönböztetetten nem. Próbálták méltatlan és hazug magánéleti pletykákkal, korrupciós vádakkal semlegesíteni, kiiktatni – sikertelenül. Most aztán muszáj volna foglalkozni az intelmeivel. Ha a jövő év közepén, rögtön az országgyűlési választások után tényleg összeomlik a nagyvonalú választási költségvetés, az új kormány nyakába hullanak a brüsszeli büntetőintézkedések, elszabadul az infláció, törleszthetetlenekké válnak a lazán megítélt lakossági devizahitelek, nyugdíjból pedig esetleg nem csupán tizenharmadik havira nem futja, de még hetedik vagy nyolcadik havira is bajosan – nyilván lesznek friss balellenzéki politikusok és publicisták, akik a jegybankelnök mellett a debreceni polgármestert is a pénzügyi összeomlás bűnbakjaként sorolják majd fel. Azt mondják majd: az ő felelőtlen, megalapozatlan nyilatkozataik generálták a válságot, amely legyűrte az amúgy hibátlan költségvetési és gazdaságpolitikát, a dübörgő gazdaságot és a stabil jólétet. A káoszban, amit a látszólag derült égből érkező villámcsapás kelthet, feltehetőleg mellékessé válik majd a kronológia: a puszta tény, hogy Járai és Kósa előbb figyelmeztettek, mintsem az MSZP és az SZDSZ képviselői megszavazták volna az összeomlás költségvetését.
Kósa jóslata azért különösképpen idegesítő a Köztársaság téren és a Gizella utcában, mert nem szokott a levegőbe beszélni. A kálvinista Rómában, ahol támogatottsága európai rekordokat döntöget, nemcsak országszerte kirívó nagyberuházásokat hozott tető alá, de becsülést is adott a cívisnek. A debreceni polgár – fanyaloghat bárki a megvalósítás stílusa fölött –, úgy látszik, szereti és használja főterét, az új élményfürdőt és a sportcsarnokot, méltányolja az egyetemi campus fejlesztéseit, a nemzetközi charterjáratokat, akárcsak a már-már százszázalékos közműellátottságot. Kósáék egyetlen városi holdingba szervezték a közszolgáltatásokat, s csodák csodája: a vadliberális dogma, hogy az állam (itt: a város) egy eltökélt és gondos vezetéssel az élén nem jó tulajdonos, egyszeriben megdőlni látszik. Debrecen nem adogatja el a közműtársaságait – még azt is igyekszik visszavenni, ami kikerült a fennhatósága alól. Viszonylag szolid közüzemi díjak mellett is termelődik annyi nyereség, hogy a város immár másutt – Romániában, ott is a Kárpátokon túli területeken: például Jászvásáron és Ploiestiben – vásároljon közüzemi cégeket befektetés gyanánt. A legújabb beruházáskomplexumok – a kortárs művek galériájával, wellness-szállodával és füvesített kilátópresszóval kombinált, mobil teremfalakkal épülő konferenciaközpont meg az olimpiai méretű versenyuszoda – feleakkora négyzetméteráron készülnek, mint például a Művészetek Palotája a fővárosban, miközben kreativitásban és műszaki tartalomban nem maradnak el tőle. A választásokra rendre el is készülnek: Kósáék – mint azt az éles szemű, de nem túl sok sikerélményhez jutó helyi ellenzék rámutatott – csalárd módon munkával és teljesítménnyel kampányolnak. Az már csak hab a tortán, hogy Ludas Matyi-parkot (hamisítatlan magyar Disneylandet) meg nomád olimpiát is terveznek, sőt a szürkemarhacsordát is el akarják hajtani Nürnbergbe, mint a régi debreceni tőzsérek, előírásszerűen átúsztatva a szívós jószágokat Ercsinél a Dunán. Amilyen nyakasak – hiába lobbizta ki Toller László Pécsnek a kulturális fővárosi címet a miniszterelnöknél –, még a japán mintájú üvegtornyot is megépítik a Nagytemplom mellé – csak azért is.
Minderről persze csak akkor lehet szó, ha nem omlik össze az ország költségvetése. Ha összeomlik, takarékra kell venni a várost felvirágoztató álmokat, szüneteltetni kell a nagyberuházásokat is. A cívisváros a siker idején is előre gondol a nyári költségvetési válságra: amikor fut a szekér, akkor kell vészforgatókönyvet készíteni. A debreceni városházán már azon törik a fejüket: miből fizetik a pedagógusaikat, miből fedezik a szociális segélyeket akkor, ha az államtól esetleg nem várhatnak érdemi segítséget. Egy pozitív szaldójú város persze gondolkodhat átcsoportosításokon, értékálló befektetések felszabadításán. De mihez fog vajon az a temérdek magyar település, amely nem csupán felélte a „békeidőkben” a tartalékait, hanem immár az adósságoktól fulladozik? Mihez kezdenek azok az önkormányzatok, amelyeknek (akárcsak „az embereknek”) több pénzt ígértek egy szirénhangú választási kampányban, és most valahogy – minden leleményük és erőfeszítésük ellenére – mégis a csőd szélén, a szakadék peremén egyensúlyoznak? Ha az ország csupa Debrecenből állna, még akkor is bőséggel volna okunk aggodalomra a jövő évet illetően. De hát ez mégsem egy Debrecenország. Mit érünk egy mintaváros élen járó voltával, ha a válságkezelésben jár élen?
Debrecenben ilyenkor azt szokták mondani: sarcolta őket az osztrák, sanyargatta őket a török – mégis túlélték. Berendezkedett az orosz – kiböjtölték. Túl fogják élni ezt is – de korántsem mindegy, mekkora áldozatokkal. Bármennyire létező jelenség ugyanis a maradék ország második legnépesebb városának dacos különállása – ez az elszigeteltség csupán látszat. Ők akarnak a lehető legszorosabban kapcsolódni Budapesthez is: az elsőrendű közügyek közé tartozik az autópálya-kapcsolat csakúgy, mint hogy melyik fővárosi pályaudvarra gördül be a debreceni intercity-szerelvény. Sejtik: az infrastruktúra titkosabb csatornáin is annyi az eltéphetetlen összeköttetés, hogy egy kudarcra ítélt országban ők sem lehetnek sikeresek.
Bizonyára sokan vannak, akik tavasztól szívesen látnának a mai helyén egy Debrecenországot. (Mások épp ellenkezőleg: számukra makacs ideológiai okokból ez volna maga az infernó.) Hogy menynyire utópia ez a vízió, majd kiderül az urnák kiürítésekor. Nem árt azonban kicsit tovább látnunk az orrunknál: a debreceni recept talán hasznosítható nagyobb léptékben is, de Magyarország ereje akkor is a sokszínűségben lakozik. Pécsországban, Miskolcországban, Győrországban – és igen: Budapestországban is. Utóbbi esetében például föl sem merül „a menny vagy a pokol” dilemmája – lényegében tizenöt éve a tornácon szorongunk. Ráérő idejében az ember eltűnődik: vajon mi történne, ha Kósa Lajos mondjuk nyolc évre kézbe kapná Pest-Budát? Működne a rámenősség és leleményesség kettősének e furcsa modellje? Meg lehetne valósítani a hit és önbizalom kultúráját és várospolitikáját egy nagyságrenddel nagyobb léptékben is?
Mindez persze csupán gondolatkísérlet. Debrecen első embere maga jelentette ki: találgathatnak a kombinatív politológusok – az országos politizálás számára nem ezt jelenti, hogy cserbenhagyná szeretett városát, amikor csőstül jön a baj. Úgy véli: ha Debrecennel volt a sugaras időkben, nem hagyhatja magára a borús hónapokban és években sem. A cívisek bizonyára honorálják is majd ezt a ragaszkodást – az ország azonban szegényebb lett egy illúzióval.
Azért ha elvetődnek Csokonai városába, menjenek fel arra a gyepesített kilátóteraszra elkortyolni egy kapucsínót. Alföldi város, így a panoráma is alföldi: nem látnak majd annyira messzire. De talán picit tisztábban.