Dzsungelharc

K ö n y v e s h á z

Egy nemzetnél nemcsak az a fontos – vallotta Egry József, a fény festője –, hogy vannak-e értékei, hanem az is, hogy vannak-e az értékeinek megbecsülői. Ha köztünk volna, e borongós napokban is öröm töltené el a nap szerelmesének lelkét: a XX. századi magyar képzőművészet egyik legjelentősebb gyűjteménye talált otthonra Győrben az Esterházy-palotában, a vitathatatlan értékeket mindennél többre tartó polgárok buzgalmának köszönhetően. A gyorsíró-fejedelemnek is titulált Radnai Béla hagyatéka, amelyben egyértelműen Egry József művészete dominál, miután egy rózsadombi villából a Rába-parti város múzeumába költözött, magángyűjteményből közgyűjtemény lett, ország-világ nyilvánossága elé került. Éveken, sőt évtizedeken át előrelátó emberek, Kolozsváry Ernő és eszmetársai készítették elő a pompás kollekció lakhely- és státusváltozását. A pontot azonban a nagy tranzakció végére a könyvkiadásban is jeleskedő műgyűjtő és műkereskedő, Kieselbach Tamás tette ki. Ő ugyanis pár nappal a győri tárlatmegnyitó előtt a teljes Radnai-gyűjteményt megörökítő albumot jelentetett meg. A testes kiadvány, amelyben Molnos Péter, Zsákovics Ferenc, Kolozsváry Marianna és Várkonyi György tanulmánya olvasható, az 1930-as évektől főleg hazai kortárs művészek festményeit, szobrait, grafikáit vásárló Radnai Béla gyűjteményének fénykorát idézi fel. A kényszerű eladások és jótékony célú adományozások révén elkerült művekről is fogalmat alkothat tehát, aki a könyvet tanulmányozza. Sőt azt a polgári magatartást is megismerheti általa – segítségére van ebben a kiadvány fantasztikus képanyaga –, amely kötelességének érezte „a kor dzsungeléből” kimenteni az értékeket, erkölcsi s gazdasági feladatának tekintette, hogy európai rangot biztosítson a hazai képzőművészeknek.
Radnai Béla – ez a kötetben közreadott, részletes életrajzából, de a róla szóló visszaemlékezésekből is kiderül – nem volt mesésen gazdag ember. Közép-Európa legnagyobb és legrangosabb gyors- és gépíróiskoláját működtette, tanítványait a saját tankönyveivel látta el. Legelső képvásárlásaival az otthonát szerette volna szebbé tenni. A harmincas évek műkereskedői, akiket a művészvilág csak „frakkos banditákként” emlegetett, gyaníthatóan az orránál fogva vezették Radnait, de mert intelligens ember volt, és akadt pár jó szemű tanácsadója is, gyorsan kitanulta a műtárgyvásárlás fortélyait. Képeinek döntő többségét maguktól a művészektől szerezte meg, szinte kizárólag a kortársaitól vásárolt. Egrytől, Szőnyi Istvántól, Derkovits Gyulától festményeket és grafikákat, Medgyessy Ferenctől szobrokat, kisplasztikákat… A radikális avantgárd és a nonfigurációval kísérletező művészet nem érdekelte. Pár esztendő elteltével, a negyvenes években azután „otthonában szinte a képek tartották a falakat”. Ezt Borsos Miklós mondta Radnairól, azon képzőművészek egyike, aki jeles írók és költők társaságában, de a Képzőművészeti Főiskola növendékeinek a körében is gyakori vendége volt Radnai házának.
A Magyar Nemzet 1943 nyarán igen szemléletesen írta le, a Kieselbach-kiadvány hosszan idézi, miként alakult a XX. században a hazai magángyűjtemények története. Arról azonban már lapunk sem igen írhatott, hogy mi lett a sorsuk a második világháború után a csodával határos módon megmaradt kollekcióknak, hogy milyen áldozatok, milyen megalázó helyzetek árán lehetett – úgy-ahogy – együtt tartani az olyan gyűjteményeket, mint amilyen Radnai Béláé volt. A Radnai-gyűjteményt bemutató album alapján erről is képet alkothatunk. Történelmi jelentőségű információk ezek is, miként a gyűjtemény históriájának utolsó fejezete, Győrbe való költöztetésének története. Tanulságos ismeretek egy világról, amelyben az értelmiségi létnek még jelentősége, felelőssége s rangja lehetett. Győr városa persze most szépen tanúsította, hogy ezekről a fogalmakról nem kell feltétlenül múlt időben szólani. Talán még a mi korunk dzsungeléből is ki lehet válogatni az értékeket. Nem kell hozzá más, csak pár példaértékű ember meg egynéhány jó kiadvány, amely hozzájuk vezet.
(Magyar művészet, 1900–1950. Radnai-gyűjtemény. Kieselbach, Budapest, 2005. Ármegjelölés nélkül)