Emlékévek

A mostani (átmeneti) kormánypártoknak nincs nagy szerencséjük az emlékévekkel. Az úgynevezett liberálisok még ellenzékben kísérletezgettek Kossuth Lajossal: az önreklám jegyében Andy Warhol hírhedett Marilyn Monroe-s kompozíciójába helyettesítették be, így illusztrálva, hogy a liberalizmus az ő felfogásukban még annál is sokszínűbb, mint egy szivárványos zászlók alatti büszke felvonulás. Elképzelem, mit szólna a száműzött kormányzó (aki nem mediterrán nyaralót csinosítgatni vonult vissza Turinba), ha manapság betévedne egy szabad demokrata csúcsülésre, ahol épp arról folyik a szó, hogy a keresztény, a keresztyén meg a zsidó iskolákat tartsák csak el a hívek, az SZDSZ-szektát viszont ezentúl is tartsa el az ország. Nem csodálkoznék, ha a valóban szabadelvű politikus nem tudna magán erőt venni, s rossz szokása szerint a poklok kapuit emlegetné.
A nemzeti középszer kormánya természetesen sem Rákóczihoz, sem Bocskaihoz nem volt képes érdemben viszonyulni, nem izgatta fel a képzeletvilágát Balassi, aki feltehetőleg nem támogatta volna lelkesen a végvárak eltörlését – Deák Ferenc szülőhelyét, Söjtört pedig sikerült a farkaséhes csapatnak az állampénzen való dőzsölés szinonimájává süllyesztenie. József Attila síremléke nem készült el a temérdek közmillióból ünnepelgetett centenáriumra – még szerencse, hogy a halál decemberi évfordulójáig kinyújtott emlékévbe valahogy belefért az ismétlővizsga. Most rohamosan közeleg a Bartók-emlékév: ennek tiszteletére az illetékes hatalmasok a Magyar Rádió Bartók adójára tervezik besuszterolni a parlamenti közvetítéseket, a türelmes jegyzőkönyvnek szánt napirend utáni felszólalásokkal bezárólag. Szerencsére Vásárhelyi Gábor, a Bartók-jogdíjörökös nem csupán a repeső rendezői, hanem a politikusi szárnyakat is nyesegeti: úgy döntött, hogy márpedig a Bartók rádióból nem lesz közéleti vállalkozásklinika. Ha a politikai elit elszórta időtálló és értékteremtő Boros–Bochkorokra a nemzeti frekvenciakincset, a zeneművészet és a magas irodalom e korszerűtlen menedéke ne osztozzék a mai nap kóbor lovagjaival. Lázadozik és szervezkedik a zenésztársadalom is: itt az ideje, hogy a hatalomnak alaposan elhúzzák a nótáját.
Miért van az, hogy a magánember jobban meg tudja ülni az ünnepeket (meg az emlékéveket), mint a hivatalosság? Igazuk volna e Kuncze típusú doktrinereknek, hogy az állam minden tekintetben impotens, kivéve, ha a Kuncze típusú doktrinerek egzisztenciáját biztosítja? Erre az a kínálkozó válasz: állama válogatja. Vannak identitásfenntartó és önfelszámoló államok. A miénk jelenlegi állapotában az utóbbiak közé sorolható, ezért (is) szükséges a hatalom csúcsain haladéktalan változás.
Amíg pedig ebben reménykedünk, marad a civil kurázsi. Egy ízben már írtam V. Szabó Noémi festőművészről, aki nem bízta a teszetosza kultuszkormányzatra a József Attila-centenárium ügyét: Születésnapomra címmel verseket válogatott a költőtől és kongeniális képeket festett hozzá. Ez lett a kerek évforduló talán legméltóbb kiadványa; többször is újranyomták. A friss hír az, hogy az album képeiből a művésznő tizenkettőt az angyalföldi József Attila Színháznak, tizenötöt meg a zalaegerszegi József Attila Könyvtárnak adományozott. Ő így zárta le az emlékévet. Péntek Imre méltatása szerint „a művész portréja a költőről fájdalmas grafikai vallomás: a lélek tragikus állapotát hordozó arckifejezés, a mélyen ülő szemek, a lemondó, rezignált tekintet, a száj ívét eltakaró, telt hernyóbajusz…” Talán az utókor hitványságán mereng. De vajon melyik hódolatot fogadná szívesebben születésnapjára?